Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2. szám - Buda Ferenc: Négyszázkilencvenöt nyolc-nulla-nyolc – 1957: az én huszonegyedik évem – (III. rész)

takarót, csak órák múlva bírtam elaludni. Álmatlanságtól kótyagosan riadtam fel a hajnali csengőberregésre: ébresztő! Munkaszüneti nap lévén aznap nem kellett kivonulni - a későbbiek során előfordult, hogy sürgős dologidőben néha vasárnap sem pihenhettünk -, a kötelező napirend azonban ilyenkor is változatlanul működött: ébresztő, ágyazás, tisztálkodás, sorakozó nyitáshoz, nyitás, oszolj, sorakozó reggelihez, reggeli, sorbanállással egybekötött csajkamosás, szünet. Délben sorakozó ebédhez, ebéd, csajkamosás, szünet. Este sorakozó vacsorához, vacsora, csajkamosás, tisztálkodás, sorakozó záráshoz - ez volt a leghosszabb -, zárás, takaradó, lámpaoltás. (Ez utóbbi kívülről, központilag történt.)

A sorakozók tartottak legtovább, munkaidőn kívüli óráink tetemes része sora- kozókból állott. Az új nap reggelén környezetünket is tüzetesebben szemügyre vehettük, így például a magas oszlopokon elhelyezett reflektorokat, az őrtornyot, ahonnét a tábor és egész környéke szemmel tartható volt, s a tábort bekeretező, szögesdróttal kiegészített kettős kerítést. Ennek kb. két méter széles köze gyom- talanítva volt, egy gereblyével fölszerelt házimunkás gondoskodott rendszeres karbantartásáról. Egyszóval: be voltunk kerítve, s nem látszott könnyűszerrel kivitelezhetőnek a szökés; aki mégis ilyesmire adta a fejét, az másutt próbálkozott. Új társainkkal is kezdtünk összeismerkedni. Elmondták: ne vegyük rossznéven a tegnap esti hűvös fogadtatást, de hosszú volt a munkanap, s annyira elfáradtak bele, hogy semmi kedvük nem maradt beszélgetni.- Mit dolgoztatok?- Borsót nyűttünk.- S az olyan nehéz munka?- Holnap majd megtudjátok - felelték szűkszavúan.

Nem akartuk firtatni a borsónyüvés nehézségeit, így csak magunkban kételkedtünk a válasz hallatán: zsákolni, kubikolni, kemény hantot kapálni - az a nehéz! De borsót nyűni? Ugyan már.

Állampusztán eltöltött - pontosabban: letöltött - hónapjaim során összehasonlíthatatlanul több emberrel (köztük nem kevés köztörvényessel) hozott össze a sors, mint benn a házban. Nem tízes, de százas nagyságrenddel számlálható az az emberhalmaz, amelynek egyedeivel benn a táborban s kinn a földeken nap mint nap együtt voltunk. Időről időre változott a személyi összetétel, érkeztek is közénk, távoztak is közülünk. Talán épp a magasabb létszám meg az idő- és térbeli mozgalmasság az oka annak, hogy ebből az időszakból az egészhez ará- nyítva jóval kevesebb ember alakja, arca, s főleg neve maradt meg emlékezetem feleleveníthető rétegeiben. Meg sem kísérlem hát, hogy a börtönbelihez hasonló módon belekezdjek egykori állampusztai társaim teljességre törekvő felsorolásába: az óhatatlanul bekövetkező kudarc elszomorítana. Vass Lacival végig kitartottunk egymás mellett. Sorstársi együttlétünk szabadulásunk napjáig csak akkor szakadt meg néhány hétre, amikor betegszobára kerültem, illetve őt elvitték a pesti rabkórházba. Állampuszta országos börtön, az ideszállítottak jelentős része így különböző megyei börtönök lakója volt korábban. Miskolc, Debrecen, Békéscsaba, Szekszárd, Kaposvár s a budapesti Markó utca egyaránt küldött munkaerőt, de természetesen Bács-Kiskun megyeiek voltak talán a legtöbben: egyebek közt Gara, Hercegszántó, Baja, Dávod, Kecel, Bácsalmás, Kecskemét

46