Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2. szám - Buda Ferenc: Négyszázkilencvenöt nyolc-nulla-nyolc – 1957: az én huszonegyedik évem – (III. rész)
folyamatossága; a hézagot egy sor pottyantós árnyékszék foglalta el (amelynek környékén csendes nyári hétvégeken jókora patkányokat lehetett megfigyelni). Ismét egy hosszú zárka, végül a betegszoba zárta be a kört, pontosabban a téglalapot. Mit hagyhattam ki ebből a felsorolásból? Az ám: a zuhanyzót. Nyilván a konyhával lehetett egy fedél alatt, hisz a vizes helyiségeket ésszerű együvé elhelyezni. Volt még egy emeletes magtárépület is, ám az a kapun kívül lehetett már: odabenn bajosan fért volna el. Méretük szerint a zárkákat inkább a terem titulus illetné meg: akkorák voltak, hogy emeletes ágyakon akár 50-60 ember is elfért bennük. Falazatuk tégla, aljzatuk sima beton, tetejük szürke hullámpala volt. Padlásteret nem alakítottak ki egyiken sem, a szarufákat faltól falig nyúló tíz mm átmérőjű vasrúd fogta össze, a hullámpalát pedig a fallal együtt fehérre meszelt vékony szigetelőréteg tette belülről láthatatlanná. Ez a tető mind a hideg, mind a meleg iránt engedékeny volt - e tulajdonságát rögtön a legelső éjszakán megtapasztalhattuk -, a vasrudak viszont eredeti rendeltetésükön túl kiválóan alkalmasnak bizonyultak arra, hogy eső áztatta gúnyáinkat éjjelente kiteregessük. Estig csak lézengtünk s várakoztunk: vajon kikkel kerültünk egyazon szállásra? Már jó ideje lement a nap, amikor végre megjelentek a mi lakótársaink. Megjelentek? Inkább bevánszorogtak, bevonszolódtak az ajtón. Külsejük eléggé riasztóan festett: napégette arcukon porból és verítékből képződött fekete réteg, ruhájuk elnyűtt, rongyos, tetőtől talpig mérhetetlenül piszkosak. És büdösek. És fáradtak. Ott benn a házban minden új embert jóindulatú érdeklődéssel fogadtunk, arra számítottunk hát, hogy ezek is kérdeznek valamit tőlünk, vagy legalább vetnek egy-két szót. Kijelölt ágyunk mellett állva vártuk hát: mi lesz? Ok azonban csak vonultak egymás után, akár az alvajáró, s bennünket szinte félretolva, üres tekintettel tartottak fekvőhelyük felé. Legtöbbjük ott nyomban lerogyott vagy végigdőlt a pokrócon, s csak néhány percnyi szusszanás után vett magán erőt, hogy feltápászkodva elinduljon tisztálkodni. Már letettünk róla, hogy aznap este bárkivel is eszmét cserélhessünk vagy legalább szót válthassunk közülük, amikor egy keskeny arcú, sasorrú, vörhenyes harcsabaj szú ember lépett be az ajtón. Bennünket megpillantva azonnal felénk tartott. „Végre valaki szóba áll velünk!" - sóhajtottunk föl megkönnyebbülve. Nem is kellett benne csalódnunk. Égő tekintetét ránk függesztve közölte velünk: ő Patocskai János Bácsalmásról, majd valahonnét papírlapokat húzott elő, s a rajtuk lévő rajzokat kiteregetve lelkesen elkezdte nekünk magyarázni az általa feltalált s megtervezett örökmozgó szerkezet működési elvét, műszaki paramétereit és gazdasági, valamint társadalmi hasznát. Bénultan hallgattunk rögtönzött előadása alatt, amelyhez szakmailag nemigen akadt hozzáfűznivalónk - hisz ő volt a műszerész, mi legfeljebb hitvány s félbemaradt bölcsészek -, s nem volt bátorságunk a szemébe mondani: perpetuum mobile eddig egyedül a Jóisten keze alól került ki. Nem tőle tartottunk - őt féltettük. A hosszúra nyúló esti ceremóniák - tisztálkodás, vacsora, zárás, tetézve órákig tartó sorakozóval - végeztével nem minden aggodalom nélkül hajtottuk álomra fejünket: mi vár itt még ránk? hová kerültünk?... Kérdéseinkre s kételyeinkre csak részletekben, fokozatosan kaptunk választ. Másnap vasárnapra virradtunk. Felső ágyat szemeltem ki magamnak előző nap, a tetőből sugárzó meleg épp telibe talált, s hiába túrtam le magamról a 45
