Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2. szám - Buda Ferenc: Négyszázkilencvenöt nyolc-nulla-nyolc – 1957: az én huszonegyedik évem – (III. rész)

korábbi időkre utal. Mikla a Miklós személynév középkorban használatos rövidített, becéző változata; így nevezhették annak a pusztarésznek vagy a helyén feltételezhető hajdani településnek a birtokosát. A régiségben gyakorta keletkeztek helynevek így: minden toldalék nélküli, puszta személynévből. Korhány neve a valamilyen térszínformáról - hegyről, dombról, halomról, völgyről, fokról stb. - való elnevezést példázza: ezzel a török eredetű - minden bizonnyal kun- névvel illették helyenként az Alföld-szerte megtalálható őskori halmokat, többségükben halomsírokat. A szó eredeti alakja kurgan, korgan, s etimológiája - qur-, qor- „emelni", „rakni" - a halom mesterséges voltát tükrözi.

Minderről azonban Korhányba érkeztemkor halvány fogalmam sem volt. Abban a szombat délutáni órában a tábor területén nem sokan tartózkodtak: az ügyeletes őrszolgálat vezetőjén - egy csontos arcú, szikár, szőke törzsőrmesteren- kívül mindössze egy-két (vagy csupán egy?) fegyőr, a konyhások, egy lézengő udvari munkás, no meg a táboros. Erre a kiváltságos tisztségre a köztörvényes elítéltek közül jelölt ki az őrszolgálat vezetője vagy a börtönparancsnokság egy arra alkalmasnak ítélt személyt. Az alkalmasság legfőbb követelményei: legyen megbízható, az elítéltek körében rendelkezzék tekintéllyel, tudjon parancsolni és rendet, fegyelmet tartani. Lényegében ő volt az őrszemélyzet meghosszabbított karja, de - maga is rab révén - adott esetben bizonyos közvetítő szerepet is betöltött az őrök és őrzőitek között. Mielőtt bárki is hamis párhuzamot vonna a táboros és a náci koncentrációs táborok kápói között, le kell szögeznem: effélének én tanúja vagy elszenvedője nem voltam. (Sok minden egyébnek igen, de arról majd később.) A mi táborosunk, Gyula (milyen Gyula? már nem tudom) 28-30 éves forma, jól táplált, jól megtermett, erőteljes fiatalember volt, nagyhangú, időnként nagypofájú, aki a hozzá képest csöndes többséghez hasonlóan elsősorban a maga javát akarta (a másét csak akkor, amidőn még szabad emberként a vádiratában szereplő sikkasztást elkövette...), s nyilván jól érezte magát ebben a számos vesződséggel, viszont vajmi kevés testi munkával járó méltóságban, s bár lobbanékony természetű volt, haragot nem tartott, s belülről fakadó rosszindulatot, megátalkodott gonoszságot tőle nem tapasztaltam. Kikefélt bakancsban, szinte újszerű, tiszta csíkos nadrágban, makulátlan fehér rabingben fogadott bennünket, a házban megszokott, suttogóra halkított hang helyett harsányan közölte velünk kilétét, majd kijelölte szálláshelyünket, végül tudtunkra adta: kapunk majd enni is, de csak vacsorakor. „Addig remélem kibírjátok!" - fejezte be mondókáját, mintha egy egész zászlóaljhoz szólt volna. Visszafordulóban még odaszólt: „Ha elhelyezkedtetek, nyugodtan körülnézhettek."

Táborhelyünk egy épületektől három és fél oldalról körülvett udvarban volt, ennek déli, keskenyebb végén nyílott (és persze: zárult) a kapu, a kaputól balra állt egy őrbódé, jobbra pedig az őrök pihenőszobáját s talán még egy irodahelyiséget - nem tudhatom pontosan: oda nem volt bejárásunk - magában foglaló házr Benn az udvaron bal felől egy nagyméretű, emeletes ágyakkal berendezett zárka, annak folytatásában a szigorított zárkák, majd még egy nagy, de az elsőnél valamelyest kisebb zárka. Az udvar belső végében helyezkedett el a konyha, katlanszerű nagy tűzhelyekkel, hatalmas üstökkel. Haladván tovább, immár visszafelé a jobb oldalon ismét egy jókora zárka következett. Itt megszakadt az épületek

44