Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2. szám - Buda Ferenc: Négyszázkilencvenöt nyolc-nulla-nyolc – 1957: az én huszonegyedik évem – (III. rész)

lés szempontjai; türelem s jó szerencse kérdése, hogy ki tudjuk-e várni e változásokat. Aztán arra, hogy a besorolási határok még egy meghatározott pillanatban is elmosódhatnak, eltolódhatnak vagy áttűnhetnek egymásba. Végül pedig arra, hogy a büntetésből szabadságuktól megfosztottak egy része egyáltalán nem tekinthető bűnözőnek - mint ahogy a valódi bűnözők egy része sem kerül soha börtönbe -, hanem sokoldalú rátermettsége, gyümölcsöző kapcsolatai, s persze jószerencséje révén jólétben élvezheti esetleg élete végéig előrelátó, ügyes taktikával megszerzett gazdasági pozícióit és/vagy politikai hatalmát. No de a már-már társadalomfilozófiai eszmefuttatás után zökkenjünk vissza Állampuszta 1957. esztendei térmezejére.

Bevonulás, létszám- és adategyeztetés, valamint lajstromba vétel után egy épületek határolta belső udvarfélére irányítottak bennünket. Itt újból megváltunk saját ruháinktól, beöltöztünk a raktárból már odakészített kincstári szerelésbe - ez megegyezett a korábban már ismertetett nyári raböltözékkel -, s átvettük mindennapi életünk nélkülözhetetlen kellékeit: a csajkát, kanalat s poharat, valamint egy viseltes vászontarisznyát. (Nem is tudom, minek írtam le, hogy viseltes; hisz felszerelésünk minden egyes darabja az volt.) Miután túlestünk a február óta harmadszori átvedlésen, a központi telephely kerítésén kívül kellett gyülekeznünk egy keskeny vágányú kis vasút sínpárja mentén. Ott már készenlétben állt a ló vontatta szerelvény, a lóré - ha jól emlékszem - két nyitott kocsija. Nemcsak Debrecenből, más megyei börtönökből is érkeztek elítéltek, így teli lett velünk mind a kettő. A beszállás mozzanatai közül egy az, ami máig megmaradt emlékezetemben: tolongani nem akarván ott téblábolok a két kocsi között, amikor lóháton odaléptet a kíséretünkkel megbízott fegyőr - bajszos, jóarcú, 25 éves forma fiatalember, a lova majdnem fekete, sötét pej - s csendes, barátságos hangon megszólal:- Szálljon föl ide, öcsém - s a második kocsira mutat itt még akad üres hely.

Ez a hónapok óta nem hallott, nem tapasztalt emberi hang akkor annyira a szívembe hatolt, hogy nem tudtam, de nem is akartam elfelejteni azóta sem. Vajon mi lehet most Kasza felügyelővel? (Ez volt a neve annak a rendfokozat nélküli fiatal fegyőmek.) Ha él, szívesen elmondanám neki azt a hajdani találkozást, amelyre ő már egész biztosan nem emlékszik.

Állampuszta akkor három egységből állott. Az azonos nevet viselő központban működtek az irodák, itt székelt az intézet parancsnoka, ez volt a szakirányítás, valamint a gazdasági és rabnyilvántartási adminisztráció helye, itt történt az újonnan jöttek befogadása s a szabadulok meg a máshová távozók elbocsátása, de természetesen voltak itt elítéltek elhelyezését szolgáló épületek is - ezekben töltötték éjszakáikat a házi, udvari és irodai munkára alkalmazott rabok meg a műhelyekben s a konyhán dogozók -, volt továbbá szigorított zárka, betegszoba, s itt jelölték ki az ún. szabadulózárkát is. A központtól nagyjából keleti irányban, jó három kilométernyire feküdt Korhány, további másfél kilométernyire pedig Mikla. Mindkét tábort a gazdaságban dolgozó elítéltek s a rájuk ügyelő fegyőrök elhelyezése végett hozták létre. Bennünket, s velünk együtt a többi újonnan befogadottat Korhányba irányítottak. Állampuszta viszonylag friss telepítésére a nevéből is következtethetünk, Korhány és Mikla elnevezése azonban sokkalta

43