Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2. szám - Az áthelyeződések koreográfiája (Hász Róberttel beszélget Virág Zoltán)

szerkesztőségben, a Symposion és a körülötte zajló élet teljesen új volt számomra. És persze rabul is ejtett, kis időre. Kontra Ferenc volt a prózaszerkesztő, kedves, barátságos ember. Öröm volt beülni hozzá a szerkesztőségbe. Hadd jegyezzem meg, bár ezt nem mentségemre mondom, hogy az újvidéki magyar irodalmi-társadalmi-művészeti klikkekről, szekértáborokról akkor még mit sem tudtam. Csak azt láttam, hogy van egy szerkesztőség, az Új Symposion szerkesztősége, amelyik szívesen látott a lap környékén fiatal, induló szerzőket. Most, utólag már tudom, hogy köztünk, a szárnyaikat próbálgató fiatalok között és az akkori Symposion szerkesztősége között ott lapult egy „alvó" generáció, amelyik dacból, ellenállásból, a Sziveri-féle régi, szétkergetett szerkesztőség iránti szolidaritásból távol tartotta magát a folyóirattól. Ők, mint egy elüldözött király trónkövetelői, száműzetésükben várták, mikor nyílik meg előttük újra a trónhoz vezető út. Mi meg jöttünk, mint akik (és tényleg) nem akartunk mással foglalkozni, mint irodalommal, és beslisszoltunk a helyükre... Persze nem tudom, hogy a régi Sziveri-féle szerkesztőség hogyan fogadott volna bennünket. Mindenesetre Sziveri már nem volt ott, ellentétben azokkal, akik nagyon is jelen voltak, bár mi nem láttuk őket.

Lehet, hogy bennünket is csak kihasználtak valakik, valakik ellenében, nem tudom, mindenesetre utólag már át tudom érezni az önkéntes száműzöttek keserűségét. De az a düh és harag, amellyel nekünk estek ők, a már tapasztalt „öregek", szó mi szó, kicsit meglepett. 1988-at írtunk, Milosevics éppen a vajdasági establishmentet készült lefejezni, és számomra nagyon úgy tűnt, hogy az akkori újvidéki magyar hoch-értelmiségiek közül egyesek éppen ezt a Belgrádból indított vihart lovagolták meg annak érdekében, hogy leszámoljanak régi ellenlábasaikkal. Bármennyire is jogos volt korábbi sértettségük, a módszer, amivel elégtételt vettek, számomra ellenszenves volt. 18-20 éves fiatalokra üvöltöztek (ott voltam azon a gyűlésen a Katolikus Portán), mintha mi okoztuk volna minden bajukat... Holott sokukat még névről sem ismertük. Azt mondták, hogy a Symposion nem kifutópálya, hogy fiatal kezdők csak úgy megjelengessenek benne. Meg hogy érdemesebbektől vesszük el a helyet. Én ezt úgy vettem, húzzak el - végtére is az a rend, hogy a tehetségtelenek átadják helyüket a tehetségeseknek, nem igaz? Beszédes István főszerkesztőségébe még belelógtam, de már csak névlegesen. Meg aztán jött a háború, és mindenki elhúzott. Hát ennyi volt az én irodalmi-társasági életem Újvidéken.

Van-e jugo-nosztalgiád? A régi Jugoszlávia igazi szövetségi államként, vagy Ales Debeljak kifejezését kölcsönözve, apokrif gettóként él az emlékezetedben?

Nincs nosztalgiám, sose volt, legföljebb a gyerekkoromat sírom vissza, de az meg rendszerfüggetlen. Néha-néha a szülőfalumért hullajtok virtuális könnyeket, azért a régi falusi világért, amelyik elmúlt, és nincs többé - ha egyáltalán volt valaha. Ellentétben másokkal, nincs tenger-traumám (azaz: tengervesztés-traumám) sem. Másfél évig határvadász voltam a montenegrói partoknál, bele is untam a 40 fokba árnyékban. Különben sem a nyár a kedvenc évszakom. Amúgy meg nem volt az a régi Jugoszlávia sem apokrif, sem valóságos gettó, miképpen is lehetett volna, amikor állampolgárainak világútlevelet biztosított? Inkább úgy fogalmaznék: egyfajta ravasz kommunizmus volt, sokkal ravaszabb (és intelligensebb), mint az itteni Kádár-féle, mert nem csupán jólétet (gulyást) igyekezett fölmutatni, mint a magyarországi „vidám barakk", hanem a világot is kitárta. Ezzel lényegében azt sugallta: ha itt nem tetszik, elmehetsz. De bármikor vissza is jöhetsz. Csak a rendszert ne bíráld. Aki megkísérelte, és maradt, arra lesújtott. Nálunk is voltak politikai bebörtönzöttek, csak éppen kevesen értették meg, hogy mi a bajuk a világgal. A köznép föl sem fogta, hogy mi a rendszer lényege. Ha kevésnek találtad a fizetésed, elmehettél Nyugat-Németországba dolgozni, és két év múlva egy használt Opellel jöhettél haza. Ha nyáron leruccantál a tengerre, olyan volt, mintha külföldön lettél volna, szinte mindenki „külföldiül" beszélt. A legújabb amerikai filmeket a nyugati mozikkal egy időben ját33