Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 12. szám - Berlász Melinda: „Csak lélekben és gondolatban” (Veress Sándor Kodály-köszöntői az emigrációból)

zongoralámpa világította meg a hangjegytartóra kiteregetett kéziratos kótalapokat. Kodály tanár Úr, szokásához híven, a zongoránál ülve olvasta a dolgozatot, míg növendékei tisztes távolban félkarélyban körülállva őt, követték szigorú tanári tekintetét, mely elől a legkisebb hiba sem bújhatott el. A síri csendben, melyet csak a Király utcai villamosok felszüremlő csengetése tört meg néha - hogy tudták azok a pesti villamosvezetők verni a csengőjüket! - különös optikai jelenség kötötte le mindjobban a figyelmünket: Kodály tanár Ür keze, botvastagságú kőművesceruzáját ökölre fogva, serényen járt fel s alá a lámpa fényében, minden taktusban nagy, vastag, ferde vonalakat húzogatva a kéziratlapokon. Mikor már vagy a harmadik oldalnál tartott evvel a kéztomával, és a terembéli csend is mindjobban kezdett telítődni villamossággal, egyszerre kirobbant belőle a szó: „mondja, maga azt hiszi, hogy tű meg tetű az mindegy?" Mint kiderült, Kodály tanár Urat azért hagyta el egyébként mintaszerű pedagógusi türelme, mert növendéke a szigorú ellenpontórára egy olyan Kyrie-tételt szerzett, amelyben véges-végig hiányzott egy szótag: Kyrieleisont énekeltek (talán valami népies beütéssel) a szólamok a szokásos Kyrie eleison helyett. így aztán egy ilyen tű-tetű-betű miatt dugába dőlt az egész kontrapunktikus épület, bármilyen jól is lett légyen volt egyébként, megszerkesztve.

De nemcsak ellenpontgyakorlatokkal van ez így. Másféle épületek, az élet épületei is összedőlhetnek néha egy kifelejtett, avagy pedig éppen feleslegesen hozzátett betűn, szótagon. Főleg az olyan rosszul szerkesztett (lég-)várak, melyeket a politikai tudatlanság eszkábál össze. Avagy melyeket a politikai aljasság aknáz alá. Ilyen romépületté vált az a Magyarország is, amelynek tégláit a második nagy embermészárlás után egy becsületes, igazi, európai értelmű demokrácia mellett hitet tett nép jövőbe vetett bizodalma, tiszta szándéka és páratlan vitalitása hordott össze a feudalizmustól százéves késéssel végre megszabadult Pannóniában. E téglahordók nagy és lelkes sorának élén igazi „élmunkásként" (ahogy ma mondják) fiatalos tetterőben, a szellemi élet minden lényeges területén ott serénykedett Kodály Zoltán tanár Úr. Igaz, a Kyrieleisonból akkor is hiányzott még egy betű: éppen az az e betű, amely a Kyrieleisont Kyrie eleisonná, a demokráciát ez esetben tetű nélküli teljes értékű valósággá teszi. De akkor még minden jó szándékú, becsületes magyarember azt hihette, csak idő kérdése, hogy az e betű, s vele az igazi Kyrie eleison megjöjjön a Duna-Tisza tájára. Hiszen a különbség az előfeltételek megteremtése után már valóban csak annyi volt, mint amennyi a tű meg tetű között. Hitt ebben Kodály tanár Úr is, teljes művészeti-, akadémiai- és egyéb sokrétű tanácselnöki omátusában. Ki gondolt volna akkoriban arra, hogy a nyugati nagyhatalmak szövetségeseinek, az orosz történelemcsi- nálóknak ambíciója az legyen, hogy egy évszázadon belül kétszer is felövezzék fejüket a magyar szabadságmozgalom barbár, retrográd vérbefojtóinak kétes értékű babéraival? De hát beleszólni a gusztusába senkinek sem lehet, és a magyar nép is tragikus-későn ébredt rája, hogy a Kyrieleisonhoz nemcsak az e betű meg nem jön, hanem még ez a megmaradt e nélküli Kyrieleison is elveszhet majd lassacskán történelmének ebben a szomorú tüves- tetves korszakában, ha nem vigyáz. Sajnos nincs rá érkezésünk, hogy megkérdezhetnénk Kodály tanár Urat, hogy vélekedik most erről az ádáz, éktelen kirelejszomoskodásról, amelyben minden kontrapunktozás veszett fejsze nyele? Miután a megellenpontozott és felbabérozott kontraszubjektumok éktelenségei hosszú évek óta féltő gonddal óvják az országhatárokon belül a „Ce qu'a vu le vent d'Quest" féle debussys formalista fuvallatok káros hatásától, nincs módunk a személyes érintkezésre, hogy 75. születésnapján vele kezet szorítva megtudakolnék véleményét erről az új Kyrie-tételről.

így csak hipotézisekre vagyunk utalva, amikor úgy gondoljuk, hogy bizonyára most is, mint három évtized előtt tette, ökölre fogná botceruzáját, és a félhomályban szavát hallatva, keményen megróná az éktelenségében tudatlan növendéket: „hát maga még mindig azt hiszi, hogy tű meg tetű az mindegy?" Nem mindegy tanár Úr. Sok múlhatik egy e betűn, mint

96