Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 12. szám - Péteri Lóránt: Zene, oktatás, tudomány, politika (Kodály és az államszocializmus művelődéspolitikája [1948-1967])

Ilyen körülmények között Kodály okkal érezhette úgy hogy a politikai konszolidáció szempontjából minden nyilvános szereplése, sőt a még csak sejthető gondolatai is elsődleges fontosságúak. Kodály nyilatkozata mögött alighanem pragmatikus megfontolás állt: joggal gondolhatott arra, hogy amennyiben céljai elérésére használni kívánja a berendezkedő ellenforradalmi politikai hatalmat, álláspontja lojális tisztázását nem kerülheti el.

Kodály és a politikai vezetés kölcsönös közeledésének nyilvános gesztusaival, illetve a hatalom „bevonási-beavatási" kezdeményezéseivel párhuzamosan azonban már 1959-ben megfogalmazódott egy olyan cselekvési terv a Művelődésügyi Minisztériumban, amely Kodály marginalizálását tűzte ki célul. Ebből arra következtethetünk, hogy a kultúrpolitikai irányítás különböző szintjein tevékenykedő és különböző rálátással bíró vezetői adott esetben eltérő következtetésekre jutottak a követendő irányt illetően. Annyi bizonyos, hogy a minisztérium zenei kabinetjét vezető Barna Andrásné személyében Kodálynak tevékeny és valódi politikai érzékkel rendelkező ellensége támadt. Barnáné volt az, aki a zenepolitika irányítói közül elsőként vette észre, hogy a magyar zeneszerzés kibontakozóban lévő stilisztikai sokszínűsége szükségszerűen változtatja meg Kodály szimbolikus státusát a zeneéleten belül. Kodály természetesen a magyar zeneszerzés nagy öregje maradt, ám az egységes magyar zene gondolatának, illetve a népi alapokon álló kompozíciónak a háttérbe szorulása az idős Kodály jelenlétét olykor akár zavarba ejtővé is tehette.

Az 1960-as év körül értek be azok a folyamatok, amelyek már 1955 táján jelezték a népi-nemzeti stíluskonszenzus bomlását. Jelentkezett egy új magyar zeneszerző nemzedék, amelyik a húszas-harmincas évek európai modernizmusának addig kompozíciós értelemben fel nem dolgozott tapasztalatait újonnan születő műveiben kamatoztatta. A kultúrpolitikai vezetés ezen új jelenségekkel szemben nem kívánt adminisztratív eszközökkel fellépni, hanem inkább olyan ideológiai keretet alkotott hozzájuk, amelyben azok a szocialista magyar kultúra részeként voltak értelmezhetők. A művészetpolitikai doktrína már 1957-ben az „irányzatok versenyével" számolt, és a „szocialista realizmus" primátusa mellett támogatandónak ítélt „más realista irányzatokat" is. Eközben a tűrt kategóriába sorolta „a népi demokráciával szemben nem ellenséges", „nem realista irányzatokat". Barna Andrásné 1959-ben még veszélyt látott a fiatal „modernista" zeneszerzőkben, de felfigyelt arra, hogy fellépésük megváltoztatja Kodály pozícióját a zenepolitikai mezőn és az esztétikai paradigmák piacán: „Kodály és leghívebb embere, Járdányi [Pál] a fiatalok között már nem játszanak uralkodó szerepet, mert felfogásukat konzervatívnak tartják."

1964-ben a zenepolitikus nagyasszony már harcosan támogatta a Magyar Zeneművészek Szövetsége javaslatát, mely Kossuth-díjra kívánta felterjeszteni a modernizmus nagyon különböző paradigmáit követő zeneszerzőket: Kurtág Györgyöt, Szokolay Sándort és Petrovics Emilt. Maróthy János zeneesztéta úgy vélte, e szerzők nem érdemelnek Kossuth-díjat, hiszen „a legnagyobb állami díj", úgymond, „a szocialista társadalom szocialista jellegű alkotásait hivatott jutalmazni". Barnáné erre kijelentette: „Nem értek egyet Maróthyval. Nagyon egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy ezekre az új zenei törekvésekre, általánosságban a fiatalokra, oda kell figyelni. Az élet tovább megy. Ezt tudomásul kell venni. Vannak emberek, akik helyesen veszik tudomásul. Legyünk igényesek. A történelmi múlt kötelez bennünket. De szabad-e ennek a mércének megszabását mindenkire kötelezőnek tartani? [sic!]"

Barna Andrásné mindemellett már 1959-ben elérkezettnek látta a pillanatot arra, hogy Kodályt megkíséreljék elszigetelni azokon a területeken is, ahol befolyása még erőteljesen érvényesült, mindenekelőtt a zenetudományosságban. A Tudományos Akadémia Kodály vezette Népzenekutató Csoportjának munkáját reakciósnak és tudományellenesnek, emellett - egyes munkatársak esetében - klerikálisnak és nacionalistának minősítette. Barnáné azt szorgalmazta, hogy „a ma még bizonytalankodókat" - itt Szabolcsi Bence és

54