Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 12. szám - Péteri Lóránt: Zene, oktatás, tudomány, politika (Kodály és az államszocializmus művelődéspolitikája [1948-1967])
Ujfalussy József zenetörténészekre, illetve „az őket követő fiatalokra" utalt - felsorakoztassák a kommunisták mellé, Kodályt és közvetlen munkatársait pedig marginalizálják. Hangsúlyozta: nem „adminisztratív intézkedésekre" és „mártírok" teremtésére van szükség, hanem „eszmei harcra" - vagyis nem pártkáderek tudományos pozícióba ültetésével, hanem a szakma belső feszültségeinek kiaknázásával kívánt célhoz érni. Bamáné kétségkívül boszorkányos ügyességgel tapintott rá azokra a szakmai és tudományszervezési feszültségekre, amelyek Kodállyal szemben zenetudományi berkekben ekkortájt tetőztek. Az 1953-ban létrejött népzenekutató csoport nem egyszerűen Kodály vezetése alá került, hanem kifejezetten személyes kutatási projektjének megvalósítását szolgálta. A csoport ezzel együtt az egyetlen zenetudományi kutatást szervező tudományos akadémiai intézmény maradt egészen 1961-ig a Bartók Archívum megalakulásáig. Eközben az Akadémián kívül, meglehetős elszigeteltségben folytatta népzenei kutatásait Lajtha László. Az általános zenetudományi kutatást végző tudósok - zenetörténészek, zeneesztéták - pedig csupán az 1951 óta létező, Kodály által elnökölt Zenetudományi Bizottságban próbálhattak bizonyos befolyást gyakorolni a Tudományos Akadémia tudományszervezési terveire. Az ország egyetlen zenetudományi tanszéke a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán szintén nem rendelkezett kutatásra fordítható számottevő kerettel. Az 1951-ben alapított tanszéken végzett, zenetörténész-pályára készülő diplomások elhelyezésének kérdése egyre szorítóbbá vált. Érthető tehát a frusztráció, mely 1959-ben nyíltan előtört a zenetudományi szakma képviselőiből. A Zenetudományi Bizottság tagjai egyfelől felpanaszolták, hogy „a minisztérium" nem veszi figyelembe kéréseiket, javaslataikra nem válaszolnak. Ugyanekkor ellentmondásosnak találták, hogy a bizottságnak úgy kell tudományos felügyeletet gyakorolnia a Népzenekutató Csoport felett, hogy a kettő vezetője azonos személy. Az 1959 áprilisában megtartott belső, akadémiai vita végül figyelemre méltó kritikai álláspontokat tükrözött a Népzenekutató Csoport munkájával kapcsolatban, nem elhanyagolható történeti, néprajzi és zenetudományi szempontokat vetve fel. Mindez kellő szakmai alapnak látszott ahhoz, hogy 1959 augusztusában Barna Andrásné felvázolja a Kodály politikai elszigetelésére és egy új zenei-zenetudományi szövetségi politika kialakítására tett javaslatát. 1962-ig Kodály kétségkívül bizonytalanságban érezhette magát abban a tekintetben, vajon az általa vezetett kutatóműhely megőrzi-e autonómiáját. Ám 1962-re tökéletesen eredménytelenül zárultak le a csoport beolvasztására, illetve kutatói státusainak ritkítására tett kísérletek. Kodálynak mindössze egyetlen személyi változást kellett elfogadnia tudományos akadémiai elöljáróinak nyomására: 1960-ban kinevezte igazgatóhelyettesének Rajeczky Benjámint, a magyar zenetörténet, a népzene és a gregorián zene köztiszteletben álló kutatóját, mellesleg ciszterci szerzetest. Személyétől a tágabb tudományos közösség a történeti szempont felértékelődését várta a népzenei kutatásban. Kodály tehát csatát nyert. Pontosabban: a politikai hatalom végül letett arról, hogy megvívja e csatát. Ostobaság is lett volna egy össztársadalmi szempontból jelentéktelen területen konfrontációt vállalnia Kodállyal. A zeneszerző nagy megbecsülés övezte szereplései a politikai Nyugat kulturális központjaiban ugyanis jó szolgálatot hoztak annak a Magyarországnak, mely bele kívánt simulni a „kapitalista" és „szocialista" rendszer együttélésén alapuló világpolitikába. E jószolgálat felismerése mindenesetre nem jelentette azt, hogy az utazások ne váltak volna terepévé - legalábbis a politikai rendszer 1962 táján befejeződő szanálásáig - a politikai hatalom és Kodály erőfelméréseinek. 1960-as angliai útja előtt Kodálynak szembesülnie kellett az állami és pártkáderek kispolgári akadékoskodásával. Kodály Zoltán egy minisztériumi tisztviselővel és egy szovjet diplomatával tárgyalva arról panaszkodott: Aczél György miniszterhelyettes és Szirmai 55
