Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 12. szám - Péteri Lóránt: Zene, oktatás, tudomány, politika (Kodály és az államszocializmus művelődéspolitikája [1948-1967])

És nekünk van még el nem mondott szavunk, el nem dalolt énekünk, amivel a világ közös kincsét gyarapíthatjuk, és hiszünk abban, hogy erre lesz is módunk."

Láthatjuk: Kodály a szovjet rendszer közvetlen apológiáját és a kései sztálinizmus nacionalista ideológiáját játszotta ki a hazai szovjetizáció bajnokai ellen, mondván, hogy azok „oroszoskodása" éppen a szovjet ideológiával áll súlyos konfliktusban. Ugyanekkor viszont óhatatlanul elfogadta a nemzeti kultúra szovjet típusú, provinciális és voluntarista értelmezését, mely szerint a nemzeti kultúrának célkitűzése volna, s az nem más, mint valamely „külön szín" kidolgozása.

Amikor Kodály Kállai kettősét 1951-ben bemutatta az egyébként szovjet minták nyomán alapított Magyar Állami Népi Együttes, Szabó Ferenc így méltatta a kompozíciót: „A feldolgozás lenyűgözően intenzív érzésbeli gazdagsága élő példakép: hogyan kell közeledni a népzenéhez, mit és hogyan kell kiemelni belőle, hogyan kell szinte az érzés paroxizmu- sáig fokozva, de mégis fegyelmezetten kibontani annak mély emberi mondanivalóját."

Szabó a továbbiakban a friss kodályi minta követésére buzdította zeneszerző társait.

Révai József 1951-től életbe lépő új taktikája, Kodály „útitársként" való kezelése végső soron feloldotta azt az ellentmondást, hogy miközben bizonyos kultúrpolitikai fórumokon osztályharcos alapon „burzsoának" minősítették a Kodály-stílust, addig a zsdanovi esztétikát közvetítő politikai hatalom elvárásainak éppen a mester stílusát követve, azt felhígítva lehetett megfelelni. Révai Kodály megnyerését remélve további gesztusra szánta rá magát. Mintegy benefíciumként szolgáltatott vissza valamennyit abból a tudományszervezői potenciálból, amelyet 1949-ig (akadémiai elnökként) Kodály a magáénak tudhatott. 1951-ig a magyar zenetudomány alig rendelkezett kutatást finanszírozó és szervező intézménnyel, felsőfokú oktatási bázissal pedig egyáltalán nem. Az újonnan alapított intézményeket most Kodályra, illetve hajdani tanítványára és követőjére, Szabolcsi Bence zenetörténészre bízták, sőt mintegy az ő számukra alapították. Kodály számára alighanem az volt a legfontosabb, hogy munkatársaival végzett nagy tudományos vállalkozását, a Magyar Népzene Tárának szerkesztését méltó intézményi keretek között láthassa. A Tudományos Akadémia egyik funkcionáriusa előtt kifejtette: „[...] ő még életében szeretné rendezni ennek az általa vezetett zenei csoportnak az ügyét. Azért mondja, hogy életében, mert hiszen ő már koránál fogva nem tervezhet hosszú időkre és inkább napokban és hetekben gondolkodik, mint években és évtizedekben."

Az ügyben természetesen nem az Akadémia vezetősége, hanem Révai József hozta a tényleges döntést. Révai átlátta Kodály kérésének jelentőségét, és messzemenően támogatta azt. Láthatjuk akár a sors iróniáját is abban, hogy amikor a Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjának megalakulására 1953 késő nyarán sor került, Révai már kibukott a felsővezetésből, így a jóváhagyás dicsősége Darvas Józsefnek, a Nagy Imre-kormány népművelési miniszterének jutott. A népzenekutató csoportban, illetve a Zeneakadémia 1951-ben megalakult zenetudományi tanszékén, valamint a Tudományos Akadémia Zenetudományi Bizottságában Kodály és Szabolcsi nem egyszerűen vezető szerephez, hanem relatíve autonóm cselekvési térhez is jutott. Szembetűnő a korábban megkezdett tudományos projektek folytonossága és a régi kutatógárda jelenléte. Feltételezhetjük, hogy a hatalom elfogadta: a zenetudomány olyan nagytekintélyű személyiségek szívbéli ügye, akiknek (Kodály esetében) puszta jelenléte vagy (Szabolcsi esetében) aktív részvétele a zenei közéletben a politikai hatalom számára legitimációs és centralizációs tőkét jelent. A zenetudomány terrénuma tehát többé-kevésbé kiesett az állampárt tudománypolitikai érdekköréből. Ez persze nem jelentette azt, hogy például a Magyar Népzene Tára munkálatait kísérő nyilvános kritikai visszhangban ne szólaltak volna meg a politikai ideológia alapján álló, erősen támadó hangok is. Ám a kultúrpolitikai vezetés egyértelműen lemondott arról az 1950-ig vehemensen képviselt igényéről, hogy a zenetudomány

50