Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 12. szám - Péteri Lóránt: Zene, oktatás, tudomány, politika (Kodály és az államszocializmus művelődéspolitikája [1948-1967])
egésze vegyen radikális fordulatot az alkalmazott jelleg felé, és elsődleges feladatának a művészi gyakorlat eszmei munícióval való ellátását tekintse, lehetőleg felfrissített személyi állománnyal. A szakma korabeli viszonyokhoz képest szokatlan autonómiáját nehezen érthetnénk meg annak a sajátos, személyes-informális kapcsolatokra épülő, háromszintes patrónusi rendszernek az ismerete nélkül, amely ennek feltételeit biztosította. 1951 után Révai egyre inkább közvetlenül, és nem beosztottjai útján intézkedett a zeneélet kiválasztott képviselőinek: Kodálynak és Szabolcsinak az ügyeiben. Ő testesítette meg a hierarchia legfelsőbb szintjét. Révainak Szabolcsi Bencéhez intézett 1952. július 10-i levele pedig egyszerre világítja meg a két személyiséghez fűződő viszonyát: „Hadd kérdezzem meg [...]- szigorúan bizalmasan — mi a véleménye, mivel kedveskedhetne a kormány Kodály Zoltán születésnapjára? Az ötvenezer forintos Kossuth-díj lényegében már bizonyos előleg volt a születésnapra, miután 53 márciusában már elkéstünk volna ezzel az ajándékkal. Fölajánlottunk neki ez év tavaszán egy leányfalusi villát örökös használatra, autóval együtt, de ezt nem fogadta el, és kérte ehelyett, hogy Galyatetőn biztosítsunk neki állandó két szobát. Ez persze bagatell, amit biztosítani tudunk, de úgy érzem, kevés. Mit tanácsol? Persze nem szeretném, ha az öregtől újra kosarat kapnánk." A patrónusi hierarchia középszintjét Kodály és Szabolcsi foglalta el: ők érintkeztek az alsó szinttel, a politikai hatalom által általánosságban továbbra is „régi vágásúnak" („polgárinak" vagy „klerikálisnak") ítélt zenetudós társadalommal. Ez utóbbi - éppen régi vágású minőségében - igencsak rá volt utalva arra a védelemre, munkaalkalmakra és nyilvánosságra, amelyet Kodály és Szabolcsi biztosíthatott számára. Kodály patrónusi szerepe azonban messze túlnőtt a szűkebb zenetudományos, de még a zenepedagógiai körön is. A nyugati zenei elit számos tagjával jó kapcsolatokat ápoló Kodályt nem hagyta cserben minőségérzéke akkor sem, amikor felkarolt és az elkallódástól mentett meg fiatal tehetségeket, akiket politikai nyomás alatt tartottak, vagy akik kifejezetten az üldözöttek közé tartoztak: a zeneszerző Ligeti Györgytől a zongorista Vásáry Tamásig. Az a terület mindenesetre, ahol nyílt színi és ismétlődő konfrontációt vállalt a politikai hatalommal, az általános és középiskolai énekoktatás kérdése maradt. Sajátos helyzetét mutatja, hogy bár az ötvenes évek elején végleg kivonják a forgalomból Ádám Jenővel együtt szerkesztett általános iskolai énektankönyv-sorozatát, az új tankönyvekben neve (zeneszerzőként és népdalgyűjtőként) többször szerepel, mint az általa szerkesztettekben. Annak azonban aligha örülhetett, hogy a műdalok aránya a népdalok rovására nőtt az új könyvekben. A tömegdalok feltűnő visszaszorulását viszont törekvései eredményeként könyvelhette el. Kodály egy 1946-ban tartott előadásában a huszonkét éves Bartók Kossuth-szimfóni- ájával kapcsolatban úgy vélekedett: „[...] tragikus, hogy [Bartók] a magyar függetlenség szózatát német zenei nyelven mondotta el." Kodály 1955 végén bemutatott, baritonszólóra és vegyeskarra írt műve, a Zrínyi szózata igazi kultuszdarabjává vált a mind erőteljesebb, s végül a forradalom kitöréséhez vezető antisztálinista mozgalomnak. Tragikusnak nem kell neveznünk, de igen jellemzőnek tarthatjuk, hogy a zenei nyelv, melyen a mű hallgatóihoz beszélt, ekkorra már elkerülhetetlenül összefonódott azzal a világgal, melynek tűrhetet- lenségéről szólni kívánt. II. 1956-1962 A Rákosi-diktatúra a nyilvánosság előtt körbeünnepelte Kodályt, s az ő nyilvános megszólalásai - ha vitáztak is egy-egy konkrét kultúrpolitikai döntéssel - sosem hágták át a közbeszéd ideológiailag meghatározott kereteit. Ám a társadalmi köztudatban nem 51
