Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 12. szám - Péteri Lóránt: Zene, oktatás, tudomány, politika (Kodály és az államszocializmus művelődéspolitikája [1948-1967])
ábrázolásában) és „kozmopolitizmusban" ítélték el (a nemzetietlenség vádja könnyen fogalmazódott meg az öreg Sztálin birodalmának nacionálbolsevik-antiszemita ideológiai környezetében): „Zenéjük jellemző vonása, hogy eltérnek a klasszikus zene alapelveitől, atonalitást, disszonanciát és diszharmóniát vezetve be, mintha ez a »haladást«, az »újítást« jelentené a zenei formák fejlődésében. Tagadják a zenei művek olyan legfontosabb alapjait, mint a melódia, s lelkesednek a zűrzavaros, betegesen ideges társításokért; átváltoztatva e zenét kakofóniává, hangok kaotikus halmazává. Ebből a zenéből erősen árad a bűze Európa és Amerika kortárs, modernista, burzsoá zenéjének, amely a polgári kultúra rothadását, a totális tagadást és a zeneművészet zsákutcáját tükrözi." A határozat, illetve a szovjet kultúrpolitikát ekkoriban irányító Zsdanov programadó beszédei a klasszikus hagyományon, a népzenén, a vokális műfajokon, valamint a 19. századi nemzeti hagyományon alapuló, és ily módon „tartalmas", „realista", a néppel szerves kapcsolatban álló, a néphez szóló zeneművészet követelményét állították a zeneszerzők elé. A zenei határozat röviddel kihirdetése után teljes terjedelmében megjelent magyar fordításban: előbb a Szabad Nép (február 17.), majd az Új Szó (február 19.) közölte. A magyar reakciók többsége a kodályi folklorisztikus nemzeti klasszicizmus - vagy az úgynevezett „kodályi-bartóki" modell - és a zsdanovi esztétika átfedéseit, sőt a magyar megoldás előrehaladottabb állapotát hangsúlyozta: ezzel mintegy eleve elhárította bármely politikai intervenció szükségességét a zenei életben. Ugyanakkor a hazai véleményformáló zenészek zöme - kommunista és „népi" egyaránt - magától értetődő hévvel ítélte el az úgynevezett „formalizmust", illetve a formalistákat. Vagyis, fájdalom, felsőbbsége és autonómiája biztos tudatában, önként sétált be a kívülről rákényszerített diskurzus terébe. A zsdanovi tételeken nyugvó ideológia és a kodályi tanítás sajátos szintézise volt az a diszkurzív keret, amely 1948 és 1953 között Magyarországon a zenéről való gondolkodást, beszédet és írást - valamint nem utolsósorban magát a zeneszerzést is - túlnyomóan meghatározta. Kodály elképzelései már a háború előtt is számottevő hatást gyakoroltak, 1945 után pedig domináns pozícióba kerültek. Eszmerendszerének helyzetét 1948 után azonban az tette különlegessé, hogy a rivális esztétikai és művelődési paradigmákkal a politikai hatalom már rövid úton leszámolt. Véletlenül sem gondolhatjuk azt, hogy Kodályt a legkisebb elégedettséggel töltötte volna el eszméinek ötvözése az importált művészeti ideológiával; vagy hogy a legkevésbé is lelkesítette volna művelődéspolitikai programjának elegyítése a kommunista politikai propaganda elemeivel. Ám személyes feljegyzéseiből kiderül, hogy őt magát is foglalkoztatta tanainak hasonlósága a zsdanovi programmal. Saját zenéjének helyzetét a magyar zenetörténet célelvűen elgondolt „fejlődésében" azzal a szereppel azonosította, amivel Zsdanov a 19. század orosz zeneszerzését ruházta fel: a nemzeti klasszicizmuséval. Nyilvános retorikájában az ötvenes évek elejétől kezdve mindenesetre szívesen hivatkozott a szovjet példára személyes álláspontja igazolásául. Ezzel kétségkívül a diskurzus fennálló rendjének stabilizálását segítette elő, és akaratlanul is elmosta a határokat saját és a politikai hatalom célképzetei között. 1951-ben, a magyar művészek békegyűlésén kifejtette: „Ha most az ősi ellenség, a német kezébe újra fegyvert adnának, s újra ránk törne: hátunkat a Szovjetuniónak vetve, most már nemcsak szellemileg, de fizikailag is meg tudjuk védeni magunkat. Nemzeti mivoltunkat a szovjet felől nem fenyegeti veszedelem. Hogyan is tételezhetnek ezt fel, mikor egyre-másra tűnnek elő, könyveket nyomtatnak ott élő oly népek (köztük nyelvrokonaink), kiknek azelőtt írásuk sem volt. Mikor egyes megtévedt embereink túlbuzgó oroszoskodását éppen oroszok intik le, szégyenszemre ők figyelmeztetnek, hogy míveljük a magunkét, dolgozzuk ki azt a külön színt, amivel Sztálin szavai szerint minden nép, a legkisebb is hozzájárulhat az emberiség közös kultúrájához. 49
