Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 12. szám - Péteri Lóránt: Zene, oktatás, tudomány, politika (Kodály és az államszocializmus művelődéspolitikája [1948-1967])
az immár „útitársnak" tekintett Kodály „megnyerése". Révai ugyanekkor sietett elítélni az irodalmi életben is az úgymond „szektariánus" kommunisták túlkapásait (mely túlkapások persze nem történhettek volna meg a politikai irányítás hozzájárulása nélkül), és új egységfrontot hirdetett, melynek a népi írók mint „útitársak" is részét képezhetik. 1951-ben, a magyar írók első kongresszusán így fogalmazott: „Az össznemzeti, egységes irodalom kialakítását nem szabad akadályozni a proletárirodalom, a pártirodalom szek- táns, monopolista jellegű felfogásának." 1951-ben a Zeneművészek Szövetségében hasonló szellemben zajlott le a felülről irányított palotaforradalom. A szervezet pártaktíváját vezető zeneszerzőket, Mihály Andrást és Székely Endrét tették felelőssé a Kodállyal szemben ellenséges irányvonalért. A párt Agitációs és Propaganda Osztálya gondosan előkészítette az ő kihagyásukat az új elnökségből, valamint az addigi ügyvezető elnök, a moszkovita Szabó Ferenc kinevezését az újonnan megalakuló pártszervezet titkárává. Szabó az Agitációs és Propaganda Osztály utasításának megfelelően megkísérelte Kodályt rábeszélni, hogy vállalja el a szövetség ügyvezető elnöki tisztét. Kodály azonban erre nem volt hajlandó, így továbbra is csak a szervezet díszelnöke maradt. Szabó ekkor a Kodály körébe tartozó zenetörténészhez, Szabolcsi Bencéhez fordult, akit egyébként az 1949 és 50 közti időszakban még Kodályhoz hasonlóan „ellenségként" kezelt a politikai hatalom. Hogy a Révai által meghirdetett új taktikának milyen mögöttes motívumai voltak, arról önkéntelenül is árulkodik Szabó Ferenc Szabolcsihoz intézett levele: „Abban az esetben, ha nem vállalod az elnökséget, a magyar zeneművészet fejlődése jóval göröngyösebb, jóval cikcakkosabb úton fog haladni, mint szerettük volna. Több nehézségek, több bajok és több izgalmak lesznek. Mi szerettük volna ezeket elkerülni. De ezért a teljes felelősség kizárólag nem bennünket fog terhelni, bizonyos részt neked is és Kodálynak is vállalnotok kell úgy a kollégák felé, mint a ma gyár zenetörténeti viszonylatban." Szabó könnyen felfedhető csúsztatása, hogy egyenlőségjelet tett a magyar zeneművészet és a kommunista kultúrpolitika által létrehozott, a zeneéletre oktrojált szövetség közé. Kodály szuverenitását és megőrzött mozgásterét jelzi, hogy köszönte, de nem kért Szabó felelősséghárításából, s nem vett részt a Zeneművészek Szövetsége operatív vezetésében. Sőt, 1962-ig egyáltalán nem is élt a szövetségben véleménye kifejezésének lehetőségével, eltekintve néhány szűk körű, szigorúan szakmai, zenetörténeti vitától, így Kodály jelenlétét a magyar zeneéletben Révai elsősorban a zeneszerző felé irányuló reprezentatív gesztusokkal igyekezett legitimációs és centralizációs céljaira kihasználni. Kialakult a Kodály-születésnapok állami megünneplésének állandó programja, mely az ifjúsági énekkarok hangversenyéből, az öntevékeny kórusok műsorából, a Háry János című daljáték Operaházban felhangzó előadásából és az Állami Hangversenyzenekar Kodály- hangversenyéből állt. A politikai hatalom arra számíthatott, hogy Kodály ünneplése a zenésztársadalom szemében úgy tűnik fel, mint bizonyítéka annak: a zenei élet legalábbis nem halad rossz irányban. A legitimációs és centralizációs funkciók ellátásának azonban fontos feltétele volt az is, hogy a politikai hatalom kidomboríthassa az átfedéseket saját ideológiája és a kodályi tanok között - megfeledkezve immár a távlati célok és a kiindulópontok különbözőségéről. Az 1948 és 1953 közötti időszak zenepolitikai alapdokumentuma a szovjet érdekszférában a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja Központi Bizottságának 1948. február 10-én hozott zenei határozata volt („V. Muragyeli A nagy barátság című operájáról"). A határozat „népellenességgel", „antidemokratikus tendenciákkal" vádolta a vezető szovjet zeneszerzőket (köztük Sosztakovicsot, Prokofjevet és Hacsaturjánt), sőt az általuk komponált muzsikát is. Zenéjüket egyebekben „formalizmusban" (úgymond tartalmatlanság- ban, üres formajátékban) „naturalizmusban" (az emberi ösztönök nyílt színpadi-zenei 48
