Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 12. szám - Péteri Lóránt: Zene, oktatás, tudomány, politika (Kodály és az államszocializmus művelődéspolitikája [1948-1967])

történjék, hogy mind a volt polgári, mind a volt munkásdalkörök levetkezzék a németes és művészieden dalárdastílus utolsó maradványait."

A szociáldemokrata munkáskórusokkal és a polgári dalos egyesületekkel szembeni kritikában Kodály és az állampárti kultúrpolitika közös platformra került. A berendezkedő sztálinista diktatúra szempontjából e szervezeteket részint politikai orientációjuk, részint pedig az a puszta tény tette gyanússá, hogy bennük a civil társadalom spontán, autonóm önszervező képessége nyilvánult meg. Kodály fenntartásai - saját eszmerendszeréből következően - elsősorban kulturális-esztétikai természetűek voltak, s az énekkarok „németes", illetve „művészieden" repertoárjára és előadói gyakorlatára vonatkoztak. A Bartók Béla Szövetség Kodály által üdvözölt megalakulását a politikai hatalom rendelte el még 1948-ban. A szövetség tagjává vált minden olyan kórus, mely túlélte a kommunisták által kezdeményezett korábbi feloszlatások hullámait. Kényszerszövetség volt ez, mely felszámolta a kórusok önállóságát, illetve a hajdani kórusszövetségek pluralitását, és a központosítás révén ellenőrizhetővé tette az egyes tagszervezetek tevékenységét. Bizonyos mértékig talán érthető, ha a mindig is nemzeti dimenziókban tervező Kodály látott némi fantáziát az egységesítésben. Másfelől azt is tudhatta, hogy az angol kórusélet, melyet ő maga szívesen állított példaként a magyar társadalom elé a két háború közti időszakban, aligha fejlődött volna oly imponálóan, ha az angol énekkaroknak jelentéseket kellett volna küldözgetniük tagnévsorukról, közgyűléseik tervezett napirendjéről egy államilag ellenőrzött központba, mely egyúttal dönthetett volna választott vezetőik kinevezéséről vagy annak elutasításáról is.

Ugyanebben az 1949 tavaszán született nyilatkozatában Kodály egyszersmind nehezményezte, hogy a gimnáziumi tantervben csökkentették az énekórák számát. Amikor pedig az ÚttörőindulóróX, Raics István által megszövegezett kompozíciójáról kérdezték Kodályt, leszögezte: »Tömegdalt« írni nem lehet, mint ahogy közmondást sem. Viszont a tömeg dalává lehet valami, ha sok ember ismer rá benne saját érzésére. Az Úttörő-dallamhoz hasonlót írtam már eleget, jó szöveg teremthet azokból is »tömegdalt«. Aztán itt van számtalan remek népdalunk, ezekben érzi magát leginkább otthon a nép. Hiba, hogy még mindig nem eléggé elterjedtek."

Kodály tehát egyfelől az átfedéseket hangsúlyozta saját elképzelései és a művelődés- politikai hatalom törekvései között; másfelől félreérthetetlenné tette, hogy a fennálló helyzetben milyen változtatásokat látna szükségesnek. A zenei tantárgyak helyzetének megerősítését szorgalmazta a közoktatásban, és a magyar népdalok nagyobb arányú jelenlétét a zene terjesztésének - ekkorra már az állampárt által ellenőrzött - médiumaiban. Kodály joggal mutatott rá a „tömegdal" műfajában rejlő zeneszociológiai voluntarizmusra. Ám az ő érvelése sem nélkülözte a voluntarizmust, amikor azt fejtegette, hogy a „nép" voltaképpen olyan népdalokban érzi magát a leginkább otthon, melyek egyelőre nincsenek eléggé elterjedve.

E nyilatkozatot a politikai hatalom tárgyalási alapként is felfoghatta volna, ám annak képviselői 1949-ben még naivan úgy hitték, hogy ilyesmire egyszerűen nem szorulnak rá. Kodállyal kapcsolatos taktikusságukra azonban jellemző, hogy miközben a zeneszerző sorra „ellenségként" jelent meg a belső használatra szánt feljegyzésekben, addig a nyilvánosság előtt személyét és megnyilatkozásait önigazolásként igyekeztek felhasználni. Például, amikor több interjút kértek tőle a Szabad Nép számára, vagy amikor támogatták, hogy ő legyen a párt által életre hívott, s a zeneélet központosítását szolgáló kényszerfórum, a Magyar Zeneművészek Szövetsége díszelnöke.

Révai József népművelési miniszter, az MDP Politikai Bizottságának tagja, a korszak vezető kommunista ideológusa 1950 végén a Kodállyal szembeni taktika teljes revíziója mellett döntött. Úgy vélte, a zeneélet területén a politikai hatalom egyik legfontosabb célja

47