Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 12. szám - Péteri Lóránt: Zene, oktatás, tudomány, politika (Kodály és az államszocializmus művelődéspolitikája [1948-1967])
Akadémia és a Magyar Művészeti Tanács, a Magyar Zeneművészek Szabad Szervezete, valamint a Zeneakadémia igazgatótanácsa elnökeként, az Országos Köznevelési Tanács Elnöki Tanácsának tagjaként és mindemellett pártokon kívüli nemzetgyűlési képviselőként adottak voltak számára a legjobb lehetőségek művelődéspolitikai elképzelései megvalósításához. Pozícióját nagyban erősítették személyes kapcsolatai is. így 1946-tól a művészete és tantételei iránt elkötelezett Tóth Aladár vezette az Operaházat, a korszak egyik vallás- és közoktatásügyi minisztere pedig az a Keresztury Dezső volt, aki Kodályban az egy generációval idősebb, hajdani Eötvös-kollégistát is tisztelte. Kodály és egykori tanítványa, a később „Kodály-módszer" néven elterjedt ének-zene oktatási rendszert megalkotó Adám Jenő 1948-ban új tankönyvsorozatot készített a nyolcosztályos általános iskolák számára: ezt az oktatáspolitika kizárólagos használatra vezette be az oktatási intézményekben. Az alsó tagozatos könyvek repertoárja 4/5 részben magyar népdalokból, a fennmaradó részben pedig vallásos énekekből állt; a felső tagozatosok dallamanyagából 18%-ot tettek ki a műdalok, 13%-ot pedig más népek népdalai. A tankönyvek tehát egyfelől a „zenei anyanyelv" koncepcióját, másfelől a népi és klasszikus alapokon nyugvó európai magyarság kodályi identitáspolitikáját tükrözték. A tankönyvsorozatot már 1949-ben új változatban nyomtatták ki, s a változások a szovjet érdekszférába tartozó, immár nyílt kommunista irányítás alatt álló ország oktatáspolitikájának indoktrinációs szándékait tükrözték. Kimaradtak a vallásos énekek, viszont az új függelékben nyílt politikai üzenetet megfogalmazó tömegdalok és szovjet-orosz népdalok jelentek meg. A Magyar Tudományos Akadémia államosításának és sztálinizálásának folyamata jórészt Kodály elnöksége alatt, noha akarata ellenére zajlott. A számos alkalommal túlságosan is szuverénnek bizonyuló Kodály végül 1949-ben kényszerült megválni posztjától. Az előzőekben felsorolt fontos tisztségei közül ekkorra már egyébként is csak a zene- akadémiait őrizhette meg. A tudománypolitika egyik felelőse ekkortájt így fogalmazott: „Tulajdonképpen csak egy határozottan ellenséges magatartású akadémikust tartanánk meg az újjászervezett [Tudományos] Akadémiában: Kodály Zoltánt." 1949 és 1950 vége között a politikai hatalom radikális osztályharcos taktikával kísérletezett a zeneélet területén is. A sztálini osztályrelativizmus szempontjából Kodály mind származása, neveltetése és szellemi tájékozódása, mind pedig alkotásai és 1945 előtt befutott pályafutása alapján a tudományos és művészeti életből kiszorítandó, „polgári" jelenségnek tűnt. Kodály ellen szólt továbbá, hogy a Horthy Miklós nevével fémjelzett politikai rendszer, mely a kommunista garnitúra számára a negatív önmeghatározás eszköze volt, ha nem is favorizálta, de fokozódón megbecsülte és elismerte Kodályt, különösen a harmincas évektől kezdve. A radikális osztályharc elvi alapján álló politizálás azonban a zeneélet terrénumán nem elhanyagolható gyakorlati akadályokba ütközött. Kodály a zenei életet behálózó, jó néhány kommunista zenészt is érintő informális kapcsolatrendszer középpontjában állt, és olyan széles körű ismertséggel, olyan tekintéllyel bírt, amely lehetetlenné tette nyílt marginalizálását. Ugyanekkor azt is észlelhették a művelődéspolitika döntéshozói, hogy Kodály nem törekszik a zenéről szóló, doktrinális meghatározottságú közbeszéd rendjének megbontására - előfordulhat tehát, hogy Kodállyal konfrontálódva a politikai hatalom többet veszítene, mint amennyit nyerhet. Amikor az állampárt, azaz a Magyar Dolgozók Pártja napilapja, a Szabad Nép 1949 májusában arról faggatta Kodály Zoltánt, vajon milyennek látja a magyar zeneélet jövőjét, ő így válaszolt: „A legszebbnek, ha tovább is úgy halad a kettős munka, amint megindult: a művészetet a néphez, a népet a művészethez közelebb vinni. Ebben döntő szerepet kell vállalniok az énekkaroknak. Mióta az eszemet tudom, látom, hogy a világ a kollektív életforma felé halad. Ennek természetes zenei kifejezője a karének. Ezért szántam életem munkájának nagyobbik felét a karének fejlesztésére. A Bartók Szövetség dolga azon őrködni, hogy a továbbfejlődés az igazi művészet jegyében 46
