Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 12. szám - Albert Gábor: Kodály szózata 1955-ben
1. - Népszerű Zenefüzetek 4. sz.), a másik Szőllősy András összeállításában (Szőllősy András: Kodály művészete. Pósa Károly kiadása. Budapest, 1943. 160 1.). Bevettem magam az Országos Széchényi Könyvtár olvasójába, és Kodály Zoltán valamennyi könyvét, tanulmányát, cikkét, elő- és utószavát, egyszóval valamennyi irodalmi munkáját kézbe vettem, elolvastam, s így készítettem el 1954-ben szakdolgozatomat. (Az ELTE könyvtártudományi tanszékének irattára minden valószínűség szerint jelenleg is birtokolja bibliográfiai dolgozatomat.) Mindez azonban csak előzetes magyarázat, semmiféle oki vagy okozati kapcsolatban nincs azzal az érzéssel, amely akkor ott, 1955. december 18-án, a Zrínyi szózata bemutatóján elfogott, s úgy megemelt, hogy a talpam szinte nem érezte a padló nyomását. Ehhez még kellett valami más is, egy újabb „véletlen". * Az egyetem (ELTE) elvégzése után évfolyamtársam, későbbi feleségem, Marek Zsuzsanna a Magyar Rádió Irodalmi Osztályán kapott szerkesztői állást (én magam pedig - bár ez teljesen mellékes - némi huzavona után a Magyar Rádió tőszomszédságába, az Országos Széchényi Könyvtárba kerültem). Főnöke az ismert színikritikus, publicista Dalos László volt, s egyik első munkája egy már elkészült irodalmi emlékműsor lebonyolítása lett volna. 1954-et írtunk, s Zrínyi Miklós, a Szigeti veszedelem írója, 290 éve, 1664. november 18-án, Csáktornyán egy tragikus kimenetelű vaddisznóvadászaton vesztette életét. A kissé szokványos emlékműsor az ifjú szerkesztőnek nem tetszett, pedig annak összeállítója nem volt más, mint az ismert író és olaszfordító, Füsi József. Neki viszont van egy ismerőse - javasolta -, aki Zrínyit szereti, otthon van benne, és sokkal erősebb, rádiószerűbb műsort tudna készíteni. Dalos László nem ellenkezett, s az a bizonyos „ismerős" én voltam. így nyílott lehetőségem arra, hogy ezt a Zrínyi rádiós műsort elkészítsem. Az első, amiben megegyeztünk - mármint a szerkesztővel, Marek Zsuzsannával - az volt, hogy a műsorban nem én beszélek Zrínyi Miklósról, hanem hagyom, hogy Zrínyi szólaljon meg. O beszéljen hozzánk, mégpedig a legfontosabb, a legaktuálisabb kérdésekről, hogy kik és mik vagyunk, hogy mit lehet és mit kell tennünk most 1954-ben, a megaláztatások után, a veszedelem idején, mikor egy rettenetes sárkány karmai közé estünk, s nekünk egyetlen, legfontosabb létkérdésünk, hogyan szabadulhatunk meg. Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy a Ne bántsd a magyart címet is viselő Török áfium ellen való orvosságot kell a központba állítanom, helyesebben azt kell tömörítenem, hogy beleférjen a műsorba. A szöveget úgy húztam meg, úgy osztottam különböző indulati intenzitású, egységes tömbökbe, hogy lényegében az egész Áfium belefért a megadott műsoridőbe. Az ország akkor meg volt rakva orosz, helyesebben szovjet katonai táborokkal, s nem kis örömmel olvastam például, ahogy Zrínyi a muszkákról vélekedett: „Az ő országuk messze, az ő népek goromba, az ő hadakozásuk semmirekellő, vitézségök nevetséges, politikájok ostoba, birodalmok tyrannis; kinek kelljen hát az ő segítségek!" Ez azonban csak néhány sor, amelyet egyébként sem lehet, szabad a műsorba illeszteni, s ennél sokkal inkább szíven ütött az a kétségbeesett kiáltás, ahogy Zrínyi az annyiszor becsapottak, a kijátszottak, a megtiportak fájdalmával kiáltott fel, hogy ne bántsd a magyart! Ez a hang, ez a gesztus volt az, amely 1954-ben, évszázadok távolából is megdobogtatta a szívünket. A szenvedély, a nyíltság, az egyenes beszéd, a röpirat erőteljes, mindent magával ragadó, művészi sodra volt ellenállhatatlan és megszégyenítő. Szájzáras néma 18
