Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 12. szám - Albert Gábor: Kodály szózata 1955-ben
esztendők álltak mögöttünk, amikor kevés kivételtől eltekintve csak azok beszéltek vagy beszélhettek, akiket a körülmények vagy saját gyengeségük a hazugságok és mellébeszélések zsákutcájába szorított. Zrínyi másra ösztönzött, mást követelt tőlünk. Az ő indulata - hittem benne - a magyarságot féltő szíveket is megnyithatja, a némaságot is feloldhatja. Nekünk akkor, 1954-ben, erre volt szükségünk, hogy megszólalhassunk, hogy figyelmez- zünk a veszedelemre. * A műsor felvételén még „vőlegény" voltam, a műsor sugárzása idején már „férj". A felvétel közben a rendezőnek - Solymossy Ottónak - míg a szöveget hallgatta, az volt a véleménye, hogy egy-egy kiemelt tömböt nem is egy színésznek kellene mondani, hanem kórusnak, mert az egész úgy szól, mint valami oratórium. Ezek a szavak a későbbiek ismeretében profetikus hangsúlyt kaptak. A felvétel különös élményt jelentett. Zrínyitől kölcsönzött szavakkal - úgy éreztem - én magam is megszólalhattam. A sors kaján fintora, hogy magát a műsort nem tudtam meghallgatni, mert 1954. november 18-án délután az Országos Széchényi Könyvtár olvasószolgálati osztályán kellett inspekcióznom. Egyébként ez a Zrínyi-műsor volt az első, és ahogy később kiderült, legsikeresebb rádiós szereplésem. * Mert ha én nem is, mások hallgatták a műsort. Minderről egy év múlva értesültem. 1955. október közepén ugyanis a Magyar Rádió című műsorújságban a következő Kodály- nyilatkozatot olvastam: „A Zrínyi szózata megírását közvetlenül a Rádió sugalmazta. Jól emlékszem: Zrínyi-műsort adtak a Rádióban valamilyen ünnepi alkalomból. S ahogy hallgatom az előadást, egyre nagyobb hatással volt rám Zrínyi minden sora, megragadott, milyen hatásos, milyen élő ma is Zrínyi költészete. Akkor rögtön azt gondoltam, hogy mindezt zenei formába lehetne önteni - így még élőbb, még hatásosabb volna. Akkor, ott a rádiókészülék mellett született meg bennem az elhatározás, és a bemutató szempontjából nem is gondoltam másra, mint a Rádióra." Annyi év után nehéz volna felidéznem, hogy akkor mit jelentett ez a rövid híradás annak a fiatal férfinak, aki lényegében akkor indult el azon a pályán, ahol mindig több a buktató, mint az elismerés, ahol csak a ritka véletlen szolgáltat elégtételt, és az „érdemes volt" bizonysága fehér holló. Ezt a váratlan híradást kivételes ajándékként fogadtam. Szinte magam előtt láttam, ahogy a beteg feleségét ápoló Kodály Zoltán felfigyel az én Zrínyi-hangomra, a mag termékeny talajra hullik, és az én Zrínyim ösztönzője lehet egy Kodály-műnek. 1955 októbere egyébként is a bizonytalan bizonyosság ideje volt. Első gyermekünk születését vártuk, Marek Zsuzsa - akit akkoriban már Albert Zsuzsának neveztek - bejárt ugyan a Rádióba, de „mindennapos" lévén egyre jobban fárasztotta a hosszú autóbuszozás, mert akkoriban még Pesterzsébeten laktunk. Nem tudom felidézni az akkori napok örömét, de minderről mégis némi fogalmat adhat az a zaklatott-boldog levél, amelyet a Kodály-nyilatkozat olvasása után Kodály Zoltánnak írtam. * A levelet természetesen kézzel írtam, s eszembe sem jutott, hogy másolatot készítsek róla. Később talán még el is felejtkeztem volna róla, ha Kodály Zoltán nem őrzi meg, s halála után a hagyaték, a kéziratok, a levelezés rendezőjének - Ittzés Mihály zenetörténésznek - valamikor a kilencvenes években nem akad a kezébe, s nem próbál utánanyomozni, hogy a levelet aláíró Albert Gábor azonos lehet-e az akkor már több könyvet is közreadó 19
