Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 12. szám - Albert Gábor: Kodály szózata 1955-ben
Kodály Zoltán nevével először 1941-ben találkoztam. A pécsi gróf Széchenyi István Állami Gimnázium első osztályos tanulójaként, mint afféle jó hangú gyereket osztályfőnököm- aki egyébként a karéneket is vezette - besorolt az alt kettes szólamba. Szilárd Leó tanár úr - akinek semmi köze sem volt a neves fizikushoz - hatalmas pocakját a kottatartónak támasztotta, s vastag vezénylőpálcának használt botjával verte a taktust elrettentő, hazafias zengzeteinkhez. Riadónak harsogása harcra hív - harsogtuk nekikeseredett lelkesedéssel- ha-a-zám, ha-a-zám! Egyik lélegzetvételnyi szünetben gúnyos mosollyal fordult ahhoz a diákhoz, akinek a testvére a ciszterekhez járt, s a következőt kérdezte: Nyolcas Ipoly tanár úrék ugye megint Kodályt meg Bartókot énekelnek? Meg sem várva a választ mi újra rázendítettünk a riadó harsogására. Ekkor, tízéves, első gimnazista koromban hallottam először Kodály nevét. * A következő évben a Magyar királyi „Hunyadi Mátyás" kőszegi honvéd középiskolai nevelőintézet keretében közelebbi kapcsolatba kerültem a kodályi szellemmel. Énekórákon a Kodály szellemét sugárzó Énekes ábécéből tanultunk, s tanárunk, egyben az énekkar vezetője, Géressy László főhadnagy úr az éneket nem tekintette melléktárgynak. A kőszegi katonaiskolában (még leírni is különös) az ének - az énekdolgozat, a különböző hangsorok megszerkesztése, a népdaltanulás, a szolmizálás -, különösen azok körében, akik nem tanultak hangszert, hegedűt vagy zongorát, a rettegett tantárgyak közé tartozott. Az énekkarban - Géressy László karvezetésével - mi is követtük a lemosolygott Nyolcas Ipoly tanár urat, s Bárdos Lajos mellett csak Kodály- és Bartók-kórusokat énekeltünk. Ezekkel a Magyar Rádióban is szerepelt a kiscőgerek kórusa. Akkoriban azonban még minden előadás egyenes volt, s a szereplést (pénzhiány miatt) mindig egybekötötték a karácsonyi vagy a nyári „szabadsággal", és abban csak a budapestiek vagy a Budapesten átutazók vehettek részt. Ormánsági lévén (akkor szüleimmel Sellyén laktunk) ezekből a szereplésekből - a Pécs és Nagykanizsa felé utazó kórustagokkal együtt - mindig kimaradtam. * Elhittem Kodály Zoltánnak, hogy a zene mindenkié, s abbahagyott hegedűtanulásom után sem szakadt meg soha kapcsolatom a zenével. Egyetemi éveim alatt, ha tehettem, esténként ott ténferegtem a Zeneakadémia második emeletén, ahol jegy nélkül is be lehetett slisszolni. Az is a Kodály fémjelezte véletlenek közé tartozik, hogy negyedéves egyetemista koromban - magyar irodalom és könyvtár szakon végeztem -, mikor szakdolgozati témát kellett választanom, azzal álltam elő, hogy Kodály Zoltán és az irodalom címen adom be a dolgozatomat. A disszertáció két részből állt (volna), egyrészt Kodály Zoltán irodalmi (tanulmányírói) tevékenységének bibliográfiája, másrészt Kodály Zoltán és a magyar irodalom című esszé vagy irodalomtörténeti dolgozat. Úgy írtam, hogy „állt volna", mikor ugyanis a végső megbeszélésre került sor, a könyvtártudományi tanszéken kijelentették, hogy bizonyára érdemes volna feldolgozni Kodály Zoltán és a magyar irodalom kapcsolatát, de ez őket nem érdekli, ez nem könyvtártudományi téma. Ha a magam kedvére a bibliográfia melléktermékeként ki is dolgozom, ezt nekik be ne adjam, ők ezzel nem tudnak mit kezdeni. Némileg elkedvetlenedve ugyan, csak a bibliográfiát készítettem el, mégpedig az autopszia elvének szigorú érvényesítésével. Ez pedig azt követelte meg, hogy a bibliográfiában szereplő valamennyi dokumentumot kézbe kellett vennem, és „saját szeműleg" kellett meggyőződnöm a leírásban szereplő adatok helyességéről. Akkoriban Kodály Zoltán irodalmi műveinek két bibliográfiája volt ismeretes, az egyik Molnár Antal Kodály Zoltánról írt dolgozatának függelékében jelent meg (Molnár Antal: Kodály Zoltán. Somló Béla Könyvkiadó. Budapest, 1936. 64 17
