Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 12. szám - Albert Gábor: Kodály szózata 1955-ben
Albert Gábor Kodály szózata 1955-ben Magam is ott álltam a feleségemmel együtt az ünneplők között. Álltam, mert amikor a hosszú taps után végre Kodály is megjelent a Zeneakadémia színpadán mindenki felállt, és úgy ünnepeltük a 73 éves Kodály Zoltánt. 1955. december 18-án, advent negyedik vasárnapján, a szinte már kultikussá vált születésnapi koncerten volt a Zrínyi szózatának hangversenytermi ősbemutatója. Tapsoltunk, s visszhangozott bennünk a hatalmas Ámen zárókórusa és Deborah énekének bizonyossága, hogy nincs messze a mi feltámadásunk sem, s akik szabad akaratból adták magukat a veszedelemre, akik hisznek a feltámadásban, úgy tündökölnek majd, mint a nap. Ámen! Úgy legyen! Önfeledt, boldog elragadtatás, ez tükröződött az arcokon. Kodály, szokása szerint, nem hajolt meg, csak állt, úgy fogadta az ünneplést, s mintha elnézett volna a fejünk fölött, abba a jövőbe, amely boldog és várt titokként ott hullámzott a teremben. Tapsoltam én is, és senki sem tudta, hogy ehhez az estéhez én is adtam valamit, hogy ehhez nekem is van valami, sőt valamicskével több közöm van, mint a többieknek. * 1955 a boldog várakozás éve volt. A beteljesülés ígérete, sőt bizonyossága. A jelenkori hazugságáradatban élő ember nehezen tudja elképzelni azokat az éveket, nehezen tudja elképzelni, hogy lehetett egy olyan korszak, amelyben szinte kézzelfoghatóan lehetett tapasztalni, hogy a világ, a magyarság sorsa szinte minden nap elmúltával kisebb vagy nagyobb lépésben, de az igazság felé haladt. Minden nap maga mögött hagyott egy-egy hazugságot. Minden napnak megvolt a maga ajándéka. A remény és a hit abban, hogy érdemes tenni, cselekedni. Hogy az 1948-ban bekövetkezett katasztrófát ép, egészséges lélekkel túl lehetett élni, és túl is éltük. A nemzet gerincét talán megroppantották, de el nem törték. Ezt jelezte nekünk Németh László újra megszólalása, a Bartók- és Kodály- koncertek, az Irodalmi Újság egyre szabadabb hangvétele. Ezt a hitet növelte bennem a húszegynéhányévesek természetes biológiai optimizmusa is. Egy éve fejeztem be az egyetemet, s igaz ikszesnek számítottam, mondhatnám ellenségnek, és csak tizenhárom felvételi vizsga után kerültem be az annyira óhajtott egyetemre, de bekerültem, elvégeztem, s az ország első könyvtárában dolgozhattam. Nevetségesen kevés fizetésért ugyan, de megnősültem, és az 1955-ös varázslatos évben egészséges fiam született. Úgy érezhettem, és joggal, hogy az a hatalmas áradat, amit akkor „olvadásnak" is neveztek, engem is hátára kapott, és röpít, Isten tudja, milyen magasságokba. Miért ne hihettem volna, hisz ott volt a zsebemben egy Németh László-levél, amely - hitem szerint - biztos belépőt jelentett az irodalom „szentélyébe". És a titkos „véletlenek" összjátéka során azon a decemberi koncerten szinte személyes kapcsolatba kerültem a másik géniusszal. Erről azonban akkor senki sem tudott. * 16
