Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 12. szám - Tóthpál József: Kodály Zoltán és a magyarság sorskérdései

házam imádságnak háza, minden népek között, ti pedig mivé tettétek? Rablók barlangjává!" Kodály ezekkel a mondatokkal az örök emberinek, az örök emberi léleknek üzen a zene ethoszával. Aki pedig járt Jeruzsálemben, mint e sorok írója is, és ismeri Zakariás próféta könyvének bekezdéseit, olvashatja: „Jeruzsálem igazság városának neveztetik, a Seregek Urának hegye pedig szent hegynek..- megértheti Kodálynak az utókor számára szánt üzenetét: a művészet ethoszának templomában - nemkívánatosak a kufárok.

Kodály - a Budavári Te Deum születésétől számítottan - huszonöt év elteltével, 1961-ben írja meg érzelmileg talán legmegrázóbb hálaadó énekét, a jeles pap-költő versére, a Sík Sándor Te Deumát. „Téged Isten, dicsérlek, És hálát adok mindenért..." - férfihangokon, a tenor és a basszus szólamok összecsengésével kezdődik az ének, majd a női szólamok- a szoprán és az alt - bekapcsolódásával a teljesség hangján folytatódik: „Hogy megvolt mindig a mindennapim, És nem gyűjtöttem a másnapra valót." Utána sorra veszi az élet legnagyobb, legszebb ajándékait, amelyekért hálaéneket mond; íme néhány közülük: „Hála légyen. Hogy boldoggá tett minden, ami szép... Hála légyen, hogy akik szerettek, szépen szerettek, és nem kellett nem szépen szeretnem... Hála légyen. Hogy ember lehettem, amikor az emberek nem akartak emberek lenni..." A kórusmű a „Hála légyen, Uram, hála légyen" fokozásával végül áhítatos pianissimóval zárul. Lehet-e ennél csodálatosabb hálaadó ének?

A magyar kultúra történetében évszázadokon át az irodalomé, s ezen belül a költészeté volt a vezető szerep, a költészet volt az a progresszív szellemi erő, amely a legérzékenyebben és legbátrabban fejezte ki a nemzeti érdekeket; sokszor a költészet helyettesítette a politikát és a bölcseletet is. A XIX. század költői című versében Petőfi úgy véli, az Isten „lángoszlopoknak" rendelé a költőket - „hogy ők vezessék a népet Kánaán felé." Bartók Béla és Kodály Zoltán megjelenésével azonban változik a helyzet; Bartók és Kodály- Németh László kifejezésével élve - „tudós agya" képes volt a magyarságban megtalálni Európát, európai rangra emelni a magyar zenekultúrát, s általa megerősíteni nemzeti önismeretünket, és a magyar költészet, a magyar irodalom legjobbjainak társaiként vállalni a nehéz küldetést. Amikor 1965-ben a bécsi egyetem a zeneszerző Kodály Zoltánt és az író Németh Lászlót egyszerre tünteti ki a Herder-díjjal: szemléletes bizonyíték.

Értekezésem elején az 1943-as Galántai dalosünnepen elmondott Kodály-beszéd- ből idéztem: „Én ... egy egész országot, egy egész birodalmat találtam itt Galántán..." Tény, hogy Kodály nemcsak bejárta ennek a birodalomnak különféle tájait, vidékeit, falvait, hanem el is foglalta azokat, a szó etikai és kulturális értelmében. „Meghódította" Magyarországot: a Felvidéket, Erdélyt, a Marosszéket, a Tiszántúlt, a Dunántúlt - és Európát... De mi történik velünk, mai magyarokkal, akik gyökérszakadtan sodródunk a globalizáció zavaros világában? Szabolcsi Bence az 1940-es évek elején A zene története hetedik könyvének egyik fejezetében a következőket írja: „Magyarországnak, úgy rémlik, mindig a maga válságos óráiban volt igazán szüksége a zenére. Nagy zenei felocsúdásai mind üyen megpróbáltatásos időszakokra esnek: a török háborúk korára (Tinódi és a históriás ének), a múlt századi abszolutizmus idejére (Erkel és a többi romantikusok) és a két világháború kitörése közötti negyedszázadra (Bartók és Kodály). Minden ilyen fellob- banás korábban készül elő, s végső kihunyása is tovább tart, de tűzmagva valamennyinek maga a politikai válság, a sors fordulója az élet megpróbáltatása."

Kérdezem hát napjaink megpróbáltatásai, erkölcsi-szellemi-kulturális válságai közepette: „Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga?"

11