Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 12. szám - Tóthpál József: Kodály Zoltán és a magyarság sorskérdései
játékosságában, humorában - egyszerűségében és bonyolultságában - megszólaltatják. A profán és a vallásos tartalom kézen fogva járnak, a természeti és az egyházi ünnepek az élet világából emelkednek kórusműveibe a hit, a transzcendencia és a valós élet jelentésvilágának, szimbólumrendszerének ethoszaként, az emberi világ pozitív szemléletében. Női karainak szépsége és bája, érzékenysége és ezoterikus szeretet-sugárzása szinte páratlan az európai kórusművészetben. Közülük is talán a Hegyi éjszakák a legkülönösebb, ahol a természet és a lélek találkozásának hangokká lényegülő metamorfózisa jelenik meg, ahol már nincsenek mérhető arányok az éjszakák és hajnalok, az alkonyok és esték között, ahol már megszűnik a hangok anyagisága, megszűnik a határ a lét és nemlét világa között, ahol a formák végleg elveszítik jelentőségüket, ahol felsejlik és megzendül a menny, ahol eltűnik a tér és az idő... Egyetlen dimenzió létezik: az út lélektől lélekig. A másik ilyen csoda: a Négy olasz madrigál 3. darabja, a Chi d'amore sente, amelyről tudjuk, hogy a világhírű itáliai karmester, Arturo Toscanini leánya Budapesten tartott esküvőjére íródott, melynek hangjaiban, harmóniáiban az égi és a földi szerelem szimbiózisának ethosza szól, s bár a madrigál szövege a XIV. századból Giovanni Fiorentinótól származik, Kodály zenéjében elveszíti időbeli és nemzeti jellegét - egyetemessé válik. Férfikarainak döntő többsége hazafias ének, hazaszeretetének ethoszát zengi, s az sem véletlen, hogy szinte valamennyi a harmincas évek második feléből és a negyvenes évek első feléből való, abból az időből, amikor nemzeti létünk mind veszélyesebb irányba fordul. A Huszfban Kölcsey szavaival azt kérdezi: „...mondd: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán? Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?" A válasz: „Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort, Hass, alkoss, gyarapíts! A haza fényre derül!" Az Isten csodájában a pianissimo feszültségével mondja Petőfivel: „Isten csodája, hogy még áll hazánk!", hogy majd a mű utolsó frázisával belekiáltsa a világba, hirdetvén: „Emberségünkből álljon fenn hazánk!". Nem kevesebb ez, mint a több száz éven át végigvonuló jóslatokban megjelenő „nemzethalál" víziójának visszautasítása. Amikor minden invenciójával egy új magyar jövő képét keresi, Ady Endre Fölszállott a páva című versének szimbólumait rajzolja az égre: „Kényes büszke pávák, napszédítő tollak, Hírrel hirdessétek, Másképpen lesz holnap!" Nincs belenyugvás: „Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat... Vagy lesz értelmük a magyar igéknek, Vagy marad régiben a bús magyar élet..." A népért való felelősség ethoszát emeli magasba la-pentatonból dúros színezetbe: a vármegye házára fölszálló valóságos és szimbolikus pávák képében. Amikor a továbbiakban Kodály vegyeskarairól szólunk, előbb az ő gondolatait kell megidéznünk: „Lesz-e elég művelt karvezetőnk, aki látja, mi köthet egyedül minket Európához?" - kérdezi Excelsior című írásában 1936-ban. A válasz: „A kultúra közössége, amely minden nemzet nagy alkotóinak, a nagy alkotók nemes anyagból, időálló formába öntött műveinek nálunk is állandó otthont ad. Ezt a célt csak fejlett vegyeskari kultúrával érhetjük el... Az élet teljességét hirdető művek az emberi hangok teljességét igénylik." Kodályt eme meggyőződése vezette - s ezt többször megfogalmazta - egész életében: nemzeti létünk sorskérdéseinek s az élet teljességének ethoszát hirdető művészetbe emelésével - a Psalmus Hungaricus megírása után több mint negyven vegyeskari művet alkotott. Közöttük olyanokat, mint a Székely keserves (1934), az Akik mindig elkésnek (1934), a Liszt Ferenchez (1936), A magyarokhoz (1936), az Ének Szent István királyhoz (1938), a Zrínyi szózata (1954), a Sík Sándor Te Deuma (1961), továbbá: a Mátrai képek (1931), a Jézus és a kufárok (1934), a Szép könyörgés (1943), Az 50. Genfi zsoltár - és még sorolhatnánk... Már a művek születésének időpontja is figyelemre méltó, többnyire a magyar nemzet nehéz óráiban fogantak. A Székely fonó kapcsán már idéztem Németh László szavait, a Székely keservest énekelvén vagy hallgatván eszünkbe juthatnak az író által emlegetett katlanok, hiszen igaz, Kodály jóvoltából „a katlanok perem-hegyeit áttörte a zene", de ez 9
