Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 11. szám - Mezey László Miklós: Az emlékállító (Sárándi József költészetéről)
Innét érthető meg költőnk stílusa, hangjának ércessége, sokszor csikorgó érdessége. Nem föltétlenül kellemes vagy szép ez a hang, de sosem hamis és mindig messzire hangzó. Tiszta és öblös, amelyre oda kell figyelni - még a XXI. század hangzavarában is. II. Sárándi József költői pályafutása - mint említettem - a '60-as évek végén kezdődött, éspedig Váci Mihály igézetében és atyai támogatásával, plebejus hangú verselőként. Már legkorábbi korszakában is jellemző volt rá a fölfokozott, túlfejlett igazságérzet, a kikezdhetetlen erkölcsiség, a tántoríthatatlan, olykor nyers szókimondás, az állandó kétely, a hivatalosság és a kánonok elleni folytonos lázadozás. Ugyancsak hamar véglegesültek jellegzetes témái: a közélet visszásságainak bírálata, a szerelem és az erotika mámoros ünneplése, valamint a napi emberi létezés elsődlegesen erkölcsi szempontú mérlegelése. A gondolati, tematikai sajátosságokhoz hasonlóan ugyancsak nagyon korán, de immár kész költőre jellemzően kialakultak formavilágának jellegadó vonásai is: az asszociációk mélységei és láncolatai, a gondolattársításból (is) adódó szaggatott, kihagyásos, áthallásos, utalásos versbeszéd, a gúny és az irónia, a kétkedő és kérdező beszéd, a hetyke és dacos modor, az ellenpontozás és a fordulatosság kultiválása, az erős versritmus, a döbbentő-sulykoló hangsúlyok alkalmazása, a nyelvi sűrítettség, olykor az enigmatikus tömörség, a formai magabiztosság, a verstani és stiláris tudatosság. És mindeme sajátosságokat beboltozta az emóciók túlsúlya, a kifejezés biztossága, sőt vehemenciája. Nagyon röviden úgy fogalmazhatnám meg: Sárándi József pályakezdése óta plebejus érzelmű valóságköltészetet művel. A rendszerváltozás, különösen pedig a '90-es évek közepe óta némi elmozdulás figyelhető meg költészetében. Az alapvető jellemvonások változatlansága mellett fölerősödött a hajlama az abszurd kifejezőeszközök használata iránt; egyre nagyobb szerepe van munkásságában a groteszknek mint sajátos életérzésnek és látásmódnak; az irónia mellett hangsúlyossá lett az önirónia is, és növekvő szerephez jutott a fanyar, szarkasztikus humor, az odamondó csattanó, a nem egyszer triviális fordulat vagy meghökkentő verszárás. Mindeme konstans és újabb keletű vonások a pálya csaknem négy évtizede során a magyar költő küldetéstudatának kifejezőivé nemesültek. Ez a küldetéstudat természetesen nemcsak a kegyetlen igazmondásban, a semmivel sem törődő állásfoglalásokban ölt alakot, hanem abban is, hogy a lírai szubjektum, a költői ego a verseiben óriásira nő. Ez a gigantikus költői én csaknem teljesen kitölti egy-egy verse és egész költészete glóbuszát. És bár a versek sok mindenről vallanak, akár többszólamúak is lehetnek, a középpontból, a fókuszpontból, a világ tengelyéből mindig a költő magasodik az olvasó fölé. Ez a látványosan „egyszemélyes költészet", ez a túlfejlett öntudat, ez a maga igazában sosem kételkedő gondolkodói és versvilág is bizonyosan oka annak, hogy Sárándi József kívül maradt minden irodalmi szekértáboron, nem nagyon illik egyetlen irányzatba sem, sőt az úgynevezett irodalmi élet perifériájára szorult. A maga útját járja, kívülállóként és abszolút függetlenként, csak maga elé nézve halad - olykor fejjel a falnak. Egyszer azt írtam róla: „A folyamatos hiányérzet és a permanens sértettség legállha- tatosabb szószólója kortárs költészetünkben" (A teljesítmény gyönyörétől az írás iszonyáig. Pannon Tükör, 2003. III. negyedév). Most is úgy tartom, ha Sárándi versvilágát egyetlen mondatban kellene definiálni, ez lenne a találó jellemzés. Maga is éppen így fogja föl szerepét, hiszen költőnk szemében a versírás bátor tett, férfias kiállás, emberi-erkölcsi gesztus. Ilyenformán a Birtokviszonyba beválogatott régebbi és újabb verseinek világához talán akkor kerülünk legközelebb, ha a morálesztétika és a lélektan felől közelítünk hozzá. 103
