Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 11. szám - Zelei Miklós: A nagy szovjet cirkusz (Egy nap Zoltai Károllyal)

nek születtem, vagy úgy neveltek, akkor szabad volt a pálya, jöhettem-mehettem az egész bútorgyárban. Mondom, 1944. június 2-ig. Aztán jött a felszabadulás.- Hogy mondják a debreceniek? Úgy tudom, van erre egy debreceni szó: a bejövetel.- Létezik rosszabb is! A megszabadítás. Ami azt jelenti, hogy meg lettünk szabadítva mindentől. Jótól, rossztól. Főleg a jótól. De ezt hagyjuk, nem ide tartozik.- Van valami érdekes emléked a bejövetelről ?- Hogyne volna! A Miklós utcán laktunk, ahol egy nagyon jó menhelyet találtunk. Kiürült egy lakás, és annak nagyon jó pincéje volt, jó bunkerhelyiség, elbúvó, temperált. Alföldi ház, nagyobb a kapu, mint a ház, s a nagy kapualjban lehetett levegőzni. Onnan nyílt a pincelejáró. Lent voltunk vagy nyolcán. Kijártam levegőzni a kapualjba, meg kíváncsiskodtam, bámultam, ahogy jöttek a gránátok. Hű-hű-hű! Izzó, szép csíkokat húztak az égen. Aztán valaki belőtt a kapun keresztül. Rajtam egy gyerekkori térdnadrág volt. Benyúltam a zsebébe, ami bokáig ért, mert mindenféle marhasággal tömtem teli. Ahogy kihúztam a kezem, véres volt. De ebből kiápoltak. Kimerészkedtem az utcára is. Az utcán feküdt egy döglött ló. Egy kozák ló, nyergestől. Kíváncsiságból megnéztem a nyeregtáskát. Találtam benne egy nagy darab szalonnát, ami akkor igazi kincs volt. De még nagyobb kincs volt, hogy zsírpapírba beburkolva egy gyöngyházberakású gyönyörű kis pisztolyra leltem. Elástam! És soha többet nem találtam meg. A harcok véget értek, mentünk romot takarítani, elkezdtünk élni. A szüleim elváltak, én közben elmúltam tizenhat éves. Elmentem dolgozni, segédmunkásnak, az építőipari vállalathoz. Téglát pucoltam. Rögtön elhatároztam, hogy akkor én építészmérnök leszek. Elkezdtem újítani, mert szerszámként egy ácskapcsot adtak, azzal kellett pucolni a téglát. Én másnap reggel vittem magammal egy húsvágó bárdot, amivel termelékenyebb lettem. Volt, aki megutált, volt, aki irigyelt, de mindenesetre kiemeltek, és mivel megtudták, hogy én a bútorgyárban nőttem fel, beosztottak egy szalagfűrész mellé, ahol az volt a feladatom, hogy a háborús erdőirtásokból származó, hangsúlyozom, háborús erdőirtásokból származó rönkökből góréléceket fűrészeljek. Hát egyszer felrobbant a fa, mert beleszorult egy srapnel! Na, akkor abba kellett hagyni ezt a műveletet. Rájöttek, hogy nem ártana megvizsgálni a fát, mielőtt gép alá kerül. Ezután a főnökök, Letényi Árpád és Vajdai Pál azt mondták, hogy kiképeznek technikusnak. Sőt, normaelszámolót csinálnak belőlem! Az aztán közutálat tárgya volt, a normaelszámoló... Maradtam volna a technikusságnál, de a normaelszámolói munkát is el kellett végeznem. Közben jártam építőipari technikumba, elvégeztem két osztályt, és színjátszó akartam lenni. Tagja lettem az '56-os, Obersovszky Gyula és Túróczi György által alakított Sztanyiszlavszkij Színjátszó Stúdiónak. Jó kis amatőr társaság gyűlt össze. Székhelyünk a Csokonai Színház szomszédságában volt, és így közvetlen lehetőséget adott, hogy a műkedvelők együtt játszhassanak az igazi nagyokkal. Többek között közülünk került Budapestre Pathó Pista, Móricz Ildikó, Tyll Attila és valahova a viharsarok, Békéscsaba környékére Dánffy Sanyi. Fényes Márta volt az „istennőnk"! O rendezett, tanított, és a szó nemes értelmében mindannyiunkat felvillanyozott. Jött egy időszak, megalakult az ország első vidéki, politikától sem mentes kabaréja, a Dongó Színpad, ahol Pálffy Józsi, Pálffy István (Fidél), Heller Tamás, Molnár Gabi, Molnár Éva és később Jakubinyi Bandi társaságában egy-két apró szerepet én is kaptam. Aztán csináltunk egy akkor nagyon divatos névre „odahallgató" Krokodil Színpadot. Nem volt a Dongóval konkurencia! Mentünk teherautón tájolni, Altorjay Alfréd, Szabó Jani bácsi, Évike, Jánossy Tibi és a nagy sakkmester, Szakács Imre bácsi és még sokan mások. Nagy volt az öröm, amikor sikerült, ha néha öncélúan is, a közönséget megnevettetni. Nagy biztatást kaptam, amikor Szendrő Józsi bá egyszer rám méltóztatott tekinteni, és emígyen méltóztatott szólani: „Igyekezz fiam, igyekezz!" Ekkor határoztam el, hogy színész leszek.

66