Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 11. szám - Szuromi Pál: Macskasirató (Földi Péter festészetéről)

közelmúltban látott napvilágot (Pauker Nyomda Kft., Budapest, 2005). Igaz, az ügybuzgó szerző jóformán nagyobb teret szentel az alkotói módszerek és sajátos tematikák bemutatására, mint az életmű szakmai, esztétikai lüktetéseinek konkrétabb levezetésére. Habár a teljességre törekvő, míves képanyag sok mindenért kárpótol bennünket. Nem lehet nem észrevenni például, hogy ez a dekoratív fényű, derűs piktúra a kilencvenes esztendőktől mindenképp profánabb, borongósabb és tragikusabb arculatot öltött. Engem itt különösen a Macska a vasúti sínen című nagyléptékű olajmű kapott meg (1995-1996, 107x187 cm). Amit tán az esszenciális fő munkák közé is odailleszthetünk. így ezt az alkotást helyezném töprengéseim, elemzéseim fókuszába.

Nem mintha elfogult cicabolond lennék. Inkább a kutyákhoz, lovakhoz vonzódom. A vasút, a sínpálya képzete azért érzékeny pontjaimat érinti. Mellékes most, hogy annak idején a pályafenntartási technikum padjait koptattam a fővárosban. Szinte abszolút feleslegesen. A későbbiekben viszont Derkovits Gyula lett az egyik legkedvesebb festőm. S ki ne ismerné e kemény, poétikus művész remekbe sikerült darabját, a Vasút mentén című alkotást? Ahol a gömbölyded, csattogó vonatkerekek valahogy úgy robognak el a szegényes emberpár mögött, ahogy adott korszakunk is menthetetlenül belehasít valamennyiünk talányos életébe. Majd a Végzés vízióját is rögvest idekapcsolom. Elvégre a figurák hátterében lopakodó, kísérteties macskasziluett tűnik fel, amely a szerző szorongatott, végzetszerű helyzetét szimbolizálja. Szóval: szégyen, nem szégyen, részben a Derkovits-élményeken át jutottam el Földi Péter mostani látomásához. De tán neki sem tökéletesen mellékes e progresszív örökség. Nem tudom pontosan. Bizonyosnak látszik azonban: nálunk a cicák, a macskák szerepeltetése leginkább az édeskés giccsfestészetben őshonos (1. macskák gombolyaggal stb.).

Hanem a művészi erényeket gyarapítja az is, ha egy-egy alkotó a lapos, begyöpösödött képzetekből komoly, tartalmas változatokat teremt. Ezt teszi Berény, Derkovits és Földi Péter is. A jelenlegi látomást mindenesetre a rendkívül lakonikus, szerkezetes és monumentális fogalmazás élteti. Nem tudjuk ugyan: honnan, hová igyekszik ez a jámbor, karmos és tarka élőlény, mégis valamelyest aggódunk érte. Mert kicsattanóan vörös, vészjósló vérfoltokat hagy maga után. Akár egy szerencsétlen, sebzett katona. Csak őt az égvilágon senki sem babusgatja, gyógyítgatja: csupán önmaga ösztöneire hagyatkozhat. Ennélfogva nyakas szívóssággal halad a technika és az emberi lények acélos természetű útvonalán. Mintha egyedül a mozgásban, a cselekvésben lakozna bizonyos reményteli életerő. Egyébként a képfelületet amolyan fehérlően tiszta, vilá- goló foltok uralják. Ámbár a vöröses síntest óhatatlanul felerősíti a talpfákon szétomló vérfoltok hatását.

Más szóval: a talányos, tragikus alaphelyzetet.

De honnan, miből töltekezik e szokatlanul feszes, drámai hevületű világlátás? Ne feledjük: a fiatalabb Földi pályafutásában alig-alig akad helye az efféle hőfokú feszültségeknek. Ehhez alighanem az is hozzájárult, hogy jó hosszú ideig el tudott merülni a füvek, a botok, a kukoricák és a színpompás virágzások tanulmányozásába, nem beszélve a különféle madarak, nyulak, kacsák vagy szarvas állatok vizsgálatáról. Jóllehet hellyel-közzel az emberi alakok, a női kollektívák is fel-feltünedeznek képein, habár ilyenképp sem ők a tényleges főszereplők. Inkább bizonyos mellérendelő, demokratikus felfogásra gyanakszunk, ahol valamennyi élőlénynek a mindenható természet az édesanyja. Ahogy ez a művész egyik legkedvesebb példaképénél, Tóth Menyhértnél is tetten érhető. Ráadásul a gyermekrajzok őszinte, suta és expresszív jellege is többszörösen beleszól az állatok és emberi motívumok megformálásába. Mindezzel pedig majdhogynem egy naiv pompájú, archaikus mítoszú, verőfényes piktúra sarjad ki előttünk (pl. Nyitva van az aranykapu, Táltos boronával).

57