Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 11. szám - Bene Zoltán: Kis, szerelmes történet
Ez igaz, ismerte be Szomor Zsolt. Aztán a számítógép elé ült és írni kezdett: * Sz. Zs. nem hitt abban, hogy egy embernek egy a párja. Sem a verekedésben (ha megvertek valakit a szeme láttára, vagy esetleg őt magát, mindig többen tették, csoportosan), sem a szerelemben. Ez nem jelenti azt, hogy Sz. Zs. csélcsap ember lett volna. Nem volt az. Pusztán arról van szó, hogy nem hitt abban, hogy két ember egymásnak rendeltethetett. így aztán sodródott. Miként mindenben, úgy a szerelemben is... A házasságba is csak úgy belekavarodott. Megváltást várt, szárnyakat, nyugalmat. Hamar rá kellett jönnie, hogy mindezt hiába várja. Belehajszolta hát magát a szerelembe, fogcsikorgatva szerelmes lett a feleségébe. Amiképpen az belé. Egyszer csak úgy érezte, sikerült. Nem volt boldog, nem nőttek szárnyai, de hite szerint szerelmes volt. Valahol mélyen azonban tisztán érezte, hogy hite hitetlenség. És hiteltelenség. Aztán azt is megérezte szépen, fokozatosan, hogy a felesége sem szerelmes belé. Illetve ez így pontatlan. A felesége szerelmes. Az akar lenni, mert annak kell lenni. Mert úgy szép és úgy örök. Szerelmes hát egy ideálba, ami nem Sz. Zs., de amihez Sz. Zs.-t próbálja bármi áron közelíteni, amivé megpróbálja átalakítani. És Sz. Zs. tehetetlen volt. Hogyan mondja meg neki, hogy amit ő olyan nagy szerelemnek érez, az nem az? Hogy akkor volna az, ha őt illetné és nem azt, akit játszik?! Mert játszott. Maga sem tudta, miért. Kényelemből, fáradtságból? Vagy mert hitte, hogy ez a játék a valóság? Vagy csak a sodródás megszokott ritmusa szerint, annak engedelmeskedve? Talán. Talán mindez együtt. Talán más. Sz. Zs. tanácstalan volt. Sz. Zs. szinte állandóan a munkahelyén tartózkodott. Korán ment, későn jött, minél kevesebbet kelljen a helyen lennie, ahol lakik. Ahol természetesek a kisebb-nagyobb veszekedések. A legapróbb ok elegendőnek bizonyul. És Sz. Zs. menekült volna, de nem tudott. Hiszen nem volt hibás senki rajta kívül. És ahogy telt az idő, egyre nagyobb rongyemberség lett volna a menekülés. Rongyemberség lett volna tiszta vizet önteni a pohárba. így gondolta, józanul. Mikor nem volt józan, mást gondolt, de lépni akkor sem mert. Mert olyankor felmerült valahonnan a szerelem illúziója, ragyogón, ígéretesen, sugárzó szépen... A felesége vajon érezte ezt? Érezte, hogy nem az az alapvető baj, hogy Sz. Zs. nem más, mint Sz. Zs.? Hogy semmi másról nincs szó? Nem változtathatóról, hanem a változtathatatlanról? Biztosan érezte. De ő is sodródott, más áramlatok hátán ugyan, más sziklák között, de sodródott. Sz. Zs. úgy látta, bele kell törődni a beletörődhetetlenbe... Aztán egyszer találkozott egy lánnyal. Egy fél délutánt és egy fél éjszakát beszélgettek végig, s a másnap délelőttöt. Ilyen egyszerűen, ilyen szépen még semmi sem történt vele az életben. És többet nem volt nap, de még óra is alig, hogy az a lány ne lett volna benne, mellette, vele. Úgy érezte, életében először, hogy igen, létezik eleve elrendelés, és neki ez a lány rendeltetett. De vajon ő is a lánynak? Nem. Ebben képtelen volt hinni. És nem akart két embert boldogtalanná tenni: a feleségét és a lányt... Elég, ha ő boldogtalan. Szilágyi Domokos sorait motyogta: 23
