Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 11. szám - Bene Zoltán: Kis, szerelmes történet
esztendők újra szúrtak. Mégis könnyebb volt. Ahogyan másnap is, s a többi napokon. Másnap is beszélt, sőt beszélgetett a tiszta kék szemekkel. S utána többször. Ha a városban járt (mert visszajárt, ha csak tehette), ha a városban járt, amelyet már nem lakott idétlen idők óta, mégis a magáénak, elszakíthatatlan részének érzett, mint a karját, a lábát vagy a tüdejét; ha ott járt, mindig szerét ejtette, hogy találkozzon a lánnyal, és a fondor halált távolra űzze - a tiszta kék szemekkel. Belesuttogta a sötét éjszakába többször: a szerelemmel... Két hónap telt el, talán kevesebb. Szomor Zsolt szerelmes volt. Oly tisztán, ahogy csak nálánál jobbak lehetnek. (Jobbá vált? Nem. Ez a szerelem több volt nála.) Ha csak tehette, beszélt, de legalábbis a mindenható virtualitás világot átszövő hálójának útján levelezett a lánnyal. Egyszer elutaztak együtt Bora- Borára. Egy péntek délután. Elektronikus levélben beszélték meg, hogy hatkor találkoznak a szigeten. Szomor Zsolt ott volt. Remélte, hogy a lány is eljött. Remélte, hogy fogja a kezét... S akkor haza kellett mennie, a helyre, amelyet lakott, ám amely nem volt az övé. A helyre, amelyet mindig is ideiglenesnek és idegennek érzett, s ahol asz- szony várta, aki szerette - no, nem őt, nem, nem! Azt szerette, akit tőle remélt lassan évtizede már: egy férjet (szabványosat: támaszt, családapát - ám ő egyik sem vala). Asszony várta, akivel az elmúlt csaknem egy évtizedben többször hajszál híján elváltak az útjaik, végül azonban mindig adtak „új esélyt", holott réges-régen nem volt már „új esély". Foltozgatás volt, mismásolás, mellébeszélés, önámítás... Asszony várta, aki nem volt hibás semmiben, aki mindössze élni akart, ahogy asszonyoknak kell, s tévedni pusztán annyiban tévedett, hogy Szomor Zsoltot szeretni hazudta magának. Szomor Zsolt nem tudta, mit tegyen. Bora-Borán ott lehet a szerelem. A városban, amely még mindig az övé, ott lehet a szerelem. A helyen, amelyet lakik, csak az öregség és a leselkedő fondor halál lakozik, semmi más. De hogyan menjen Bora-Borára? Hogyan térjen haza? Gazemberség, ha hazatér. S gazemberség, ha marad. Gazemberség, ha a lánynak megmondja: asszonyom van, illetőleg van egy asszony, ki engem a férjének gondol, és papírja van erről becsülettel. Gazemberség egyrészt, másrészt pedig ha megteszi, nagy valószínűség szerint elveszíti a lányt. A beszélgetést, a levelezést, az álmokat. Ugyanakkor gazemberség az is, ha az asszonynak elmondja, hogy Bora-Borán ott a szerelem. Hogy otthon ott a szerelem, míg itt csak a leselkedő, fondor, lassú halál van. Szomor Zsolt tehetetlen volt. Egyetlen út tetszett járhatónak. Parolára nyújtani kezét a fondor halálnak. Az lehet megoldás. Rossz megoldás, miként a másik kettő, de kézenfekvő és könnyű. És végleges. Hiszen az sem bizonyos, hogy a lány szereti. Miért is szeretné? S ha kiderülne, hogy valóban nem (ami valószínű), hát csak még jobban szúrnák az oldalát azok az évek. S ha kiderülne mégis, hogy igen? A fondor halál gyengülni látszott: Szomor Zsolt ezt a lehetőséget is felvetette. Hinni nem hitt benne, de álmodozott róla... Szomor Zsolt nem tudta, mitévő legyen. Nincs jó megoldás. Semmilyen megoldás nincs. (?) Hacsak...- Mit hacsak, bazmeg?! - legyintett Szomor Zsoltra Pósa nevezetű ősrégi, kor- hatag barátja. - Világos, mint a nap. Vesztes vagy. Úgyse nyerhetsz. 22
