Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 11. szám - Csiki László: A kezdet vége
- Esküszöm - mondtam Kucunak, mert nem bírtam már a csendünket mindenkit megszúrt Wudu a mérgezett gombostűivel. Éljen tehát a mozi! Arra kérnélek, majd ha győztök, kormányrendelettel nevezzétek ki nemzeti hősnek az egyetlen barátomat, akit még én sem szeretek.- Egyelőre lőnek - mondta Kucu-Kucu.- Kik? Ti magatokra?- Ki ahol éri.- Honnan tudod? Van itt rádió? Kucu-Kucu nem rám, hanem talán sugallatra figyelt. Én nem éreztem, hogy lőnek, bár fogalmam nem volt, melyik testtájamnak kellene sajognia, hipochond- riásan, elvégre eddig még nem kerültem puskatűzbe. Gondoltam, hallanom kellene a hangját, és megszimmantanom a lőporfüstöt. Valamiféle üzenetet kellett volna fognom a veszélyben kiéleződött érzékeimmel. Úgy, ahogy Kucu a híreket. Ugyanazon a csatornán, mint az öklét rázó vénember a magukra hagyott hegyek között, és ezek a lázadás közben ebédelő vaskos férfiak az út mentén. Kellett lennie egy ilyen rejtjeles adásnak, magyarázatként legalább, ha valóságosan nem is. Ok azonban mindannyian hallották, és aszerint cselekedtek, utaztak vagy kiabáltak legalább. Kucu átnyúlt előttem, és megpaskolta a sofőr vállát.- Térj fel jobbra. Kivárjuk a laktanyában, amíg ezekből kimegy a szusz.- Inkább siessünk - mondtam. Kint olyan tiszta volt a fagyott levegő, mintha mi sem lennénk benne. A kolostor előtt katona állt őrt, mögötte szirtek. Rézsútos pászmákban ült a hó a barnás kövek között, lavinaomlásra készen. Erre villanypóznákra szegzett táblák figyelmeztettek a kanyarok előtt, a fehér kőzúzalékkal feltöltött út mentén, melyen tejszerű tócsákban állt a víz, mintha feloldotta volna a követ. Mélyre taposott keréknyomban haladtunk felfelé, a kolostorig, az őrt álló katonáig, ahol aztán véget ért az út, és megállt az élet. Egyetlen, kőnél súlyosabb tömbnek ható, újonnan fehérre meszelt épület volt a szurdokfalak két oldalról rávetülő árnyékában, várfallal körülvéve. Azon, a lőré- sekben, emberi szemek csillantak meg, amint az elfekvő délutáni fény, már-már nyomunkban érkezve az egyetlen úton, rájuk vetült. A zegzugos, szabálytalan tömb közepe táján, a toronyra éppen a két ember nagyságú keresztet szerelték volna vissza. Csőrlővel vonták fel, pattanásig feszült drótkötelén kettéhasadva süvített a szél. A csúcson hét katona igyekezett talpára állítani a keresztet, de mindegyre lecsúsztak a bádogtetőről, aztán lengtek a biztosítóköteleken, mintha körhintán kerengenének, amíg a torony falának nem csapódtak végül, fekete bakancstalp-nyomokat kenve a meszelésre. A torony ablakából két másik figyelte őket, aztán minket. Szűk vállú, keshedt legények voltak, mint holmi betegek egy szanatóriumban, akiknek nem jutott pizsama. Ezt mondtam Kucunak.- Kuss! - ripakodott rám, és elkezdett kiszállni a kocsiból. Részletekben tette. Sorra rakta ki a lábát, karját, fejét, óvatosan, nehogy hókon találja a napsütés. Lassan indult a vasveretes, vaskos kapu felé a fehér murván, de még az őrszemig 13
