Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 11. szám - Csiki László: A kezdet vége

- Az úr a barátunk - mondta neki Kucu-Kucu. - És nem mindegy, mit mond el a franciáknak.- Azok is le vannak szarva - mondta az őrnagy. - Magunkra vagyunk hagyva, az az igazság.

Harminc kilométernyi időm volt ezután a fenyvesekben, hogy felfogjam: kísérőim éppúgy tudták, hogy el kell jönnie ennek a napnak - hiszen ők készítették elő -, mint az öklét rázó, mozibuta öregapó, de az egyik nem a másik logikája, eszejárása, időszámítása szerint tette a dolgát. Az eltérés talán abból adódott, hogy a hegyek között lassabban, magától telt az idő, avagy sehogyan sem. Ezek meg a maguk ideje szerint éltek, siettették tehát, és közben elvárták, hogy az öregapók és a pattanásoktól rózsás arcú ipari tanulók szeressék is őket, miután tudatosan provokálták ki belőlük a félelmet, és azzal az engedelmességet. Azt akarták, hogy félelmükben rájuk bízzák tehát a döntést. A mindentudókra. Az is lehet, hogy a lakosság egy részének parányi vevőkészüléket építettek be az odvas zápfogába, központilag, ingyenes egészségügyi juttatásként, és így azok egy hullámhosszon pendültek. Megeshet ugyanakkor, hogy másvalakik vették át a közvetítéseket, és a mikrofonnal együtt az azokhoz a jogot, aztán olyasmiket sugároztak: kukukk, kakukk! Irha-mirha. Mintha menta. És ebből mindenki értett. Kucu-Kucu szemmel láthatóan fogta az adást, ráhangolódva reszketett az egész teste.

Azt hiszem, az lepte meg leginkább, hogy valakik nap mint nap közönnyel határos rutinnal etetik a disznójukat, miközben ő a sorsukat intézi, és alkalom adtán ugyanazt integetik feléje, amit ő érez. Mintegy mellékesen, az ól felé haladtukból visszafordulva egy ökölrázás erejéig. Mert a disznónak mindig ennie kell, akár halad a világ, akár áll, akár jön Kucu, akár megy. Tudta ezt ő is, még falusi gyerekkorából, de útközben elfelejtette, hogy ugyanolyan bal- sejtelmű fekete gépkocsikat bámult, mint amilyenben most ő suhan. Az ilyen apaszerű falusiaknak viszont még két elletés között sem jut idejük hálásnak lenni, de talán még félni sem, még akkor sem jutna, ha tudnák, kinek kell megköszönniük parancsszóra, hogy vérét veszik addigi gazdájuknak, aki felé gépkocsin robognak, nehogy lekéssék a leöletését, a perzselését, és a társaik tegyék meg helyettük, hogy aztán őnekik kelljen hálásnak lenniük ezért, és félniük tőlük.

Tudtam én, idegenként is, mert már a kocsmákban is mesélték a titkot: hogy a magukfajták és a félcivil főnökeik, a drótonrángatóik szerdánként összeülnek valami elit sufniban, elosztják egymás között a miniszteri tárcákat, a nagyköveti posztokat, a hozzájuk pártolt titkosrendőröket is, és sok más mindent, ami fogható, mint a pénz vagy a föld, és megfoghatatlan, akár a hatalom vagy a gőg, mi pedig most azért sietünk annyira, hogy dühösnek lenni sem jut időnk erre a parasztra, hogy Kucu-Kucu meg a halvány őrnagy kivehesse részét az ideig-óráig mindent eldöntő tettből, a rákövetkező diadalittas bocsánatkérésből és a nemzeti bankból. Oda kellett érniük, de úgy, mintha az előttük sorjázó saját nyomukba lépnének az úton. Oda, ahol vadászmellényes felettesük éppen azzal foglalkozik, és azért is pihent, gyűjtött erőt és szófogadó tettestársat mostanig a vadászlakokban, hogy történelmet csinálhasson, vagyis többet mutasson magából, mint amekkora való9