Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 11. szám - Csiki László: A kezdet vége
- Melyik? Ne játszd meg, hogy nem erre vártál. Hitted, de nem remélted, mi? Én megmondtam, hogy mi lesz a végkifejlet, és hogy annál nincs tovább. Na, abban vagyunk. Abban, ami tovább lesz. - Az öreg- és a mutatóujjából karikát formált, mutatta. - Összeér a kezdet és a vég. Bedugtam, majd előre-hátra mozgattam mutatóujjamat az ujjai közti résben: férfiaknak, ivócimboráknak való obszcén jelzés volt.- Én is filozofálni szoktam idegességemben. Vagy félelmemben - próbáltam megnyugtatni. De aztán a langyos húsához értem, és ettől elhallgattam, visszahúztam a kezemet.- Az anyátokat! - mondta a halvány őrnagy a sofőr mellől, amikor a csendben már nem volt miért szólnia. Odakint, körös-körül, olyan tél volt végre, amilyennek lennie kellett. Mintha az én jóváhagyásommal, engedélyemmel söpörte volna a szél az útra a fátyolos havat, és annak sem lenne más dolga, mint a kedvemet keresni, megmutatni, amit éppen látni akartam. Tudtam pedig, hogy önhitt dolog más jelentést és szándékot rálőcsölni bármire, ami csak önmaga. Nem is azért takarodott tovább a porhó az útról, hogy a fekete aszfaltot feltárja számomra. Jobb felől a fenyőfa is csak fenyőfa volt, a maga helyén. Tövében a föld: föld, még ha nem is látszott. Annyira igazi volt minden, oly nagyon, oly sokul, hogy szinte valószerűtlenül. A falusi házak egyenként kezdtek állni a ködben, falaikon úgy mállott a rózsaszínű és azúrkék festék, ahogyan a sok szűkös év után mállania kellett. Az egyik éppen látott vályogházból kilépett egy öreg férfi, megszürkült deszkákból ácsolt ól felé tartott egy bádogvödörrel, az udvar végébe. Kocsinkat levedző vén szeme sarkából megpillantva, a hóba eresztette a vödröt, meg is támasztotta a mamuszos lábával, gondos gazdaként, aztán meglengette felénk az öklét.- Győzött a nép - mondtam Kucu-Kucunak. - Most már mer gyűlölni.- Cseszd meg - mondta ő. - Nem mára volt betervezve.- Lehet ezt programozni?- Maguktól sose találták volna ki. Elfelejtették már, hogy tenni lehetne valamit - mondta Kucu-Kucu. - Túl hosszú ideig éljenezték ahhoz, hogy most lelkifurdalás nélkül leköpnék a vezérüket. Mintha magukat köpnék szembe, azokat a hosszú éveket.- Köpj te is - unszoltam a felgyorsult gépkocsiban. Kucura pedig egy domb mögött rátört a beszélhetnék.- Egyedül Haza Bérce tudta úgy, hogy ma tör ki a gyalázat. A népfelkelés, vagy hogy hívjátok ti arrafelé? - mondta Kucu-Kucu. - Tudtára adtuk, hogy ma döntik meg. Hagytuk volna, hogy mozgósítson. Hagytunk volna neki tíz napot. Hagytuk volna főni a saját levében. Amíg kifárad a népség, katonaság a nagy éberségtől. Még egyszer nem lehetett volna riadókészültséget elrendelni, mert mindenki az előzőt aludta volna ki. Akkor meglephettük volna. Vagy akár el is futhatott volna közben. Megspóroltunk volna egy kis honfivért.- Ez a vénember is tudta, ott a pusztában - mondtam.- Falusi ez is, az is. Ugyanaz a bagázs.- Az anyátokat! - szisszent fel elöl az őrnagy. 8
