Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 10. szám - Fekete J. József: Bájosan együgyű kőszobrok (Helyi színek és túlszínezések négy Gion-regényben)
zárni egy-egy történetet, előre-hátra sétál az elbeszélés idejében, s ez a módszer elbeszélő prózájának meghatározó jegyévé válik. Az Egyesület rotációs hierarchikus rendbe szerveződik, minden este más elnököl, és felvezeti a témát, aminek célja a haszon nélküli dolgok gyűjteményének elkészítése. (Ennek a motívumnak az ellentéte huszonkét év múlva jelenik meg a Börtönről álmodom mostanában regényben, ahol a szeszcsempész Istenfélő Dániel a szellemi értékek megőrzéséről és terjesztéséről beszél Kiss Lajos éjszakai portásnak.) Miközben a hegyekről, a kaktuszokról, a barlangban élő kétéltűekről és csúszómászókról, a nőkről, a zöld legyekről és a vezetéknevekről tárgyalnak, diszkréten képbe kerülnek az 1948-49-es jugoszláviai kirakatperek, a kényszermunkára hurcoltak ártatlan szenvedései, az Őrnagy figurájával pedig megjelenik a szovjet gyakorlat elutasítása (ami a következő, Testvérem, Joáb című regényben a csehszlovákiai 1968-ban aktualizálódik), valamint a többpártrendszer igenlése. Amiről persze a regény elbeszélője mint reakciós eltévelyedésről mondhat csak ítéletet, a történetbe vont hősök sorsa ugyanis túl sok retorziót idéz meg a múltból és az elbeszélés jelenéből, az írónak pedig illett ismernie és betartania a kimondhatóság politikai korlátáit. Az Őrnagyot retrográd, társadalomellenes figuraként jegyzi a társaság, ugyanilyen minősítést nyer a Zöldinges Idióta, aki „talán az Őrnagynál is károsabb, mert fiatal, cinikus, gyáva, de hatékony és szaporodóképes". Ezeknél a megállapításoknál a regény hangadója, Baras a rendszer, a (kommunista) párt hivatalos álláspontját nyomatékosítja társai előtt, amivel Gion megalapozza tőrbecsalhatatlanságát, saját - önironikus - szavával minősítetten: sunyiságát, ami lehetővé tette számára a tények megírását anélkül, hogy a hatalom fogást találjon rajta. Amit Baras szajkózott kritikaként mond, merő cinizmus, ő valójában szimpatizál az Őrnaggyal, a Zöldinges Idiótával ugyan nem, de a maga hatékony és szaporodóképes fiatalságával annál inkább. Ez Baras alakjának megformálásából válik világossá: a magasabb rendű cél megszállottjának tűnik, de voltaképpen nem az, inkább valamiféle botcsinálta forradalmár, akit csak addig érdekel a forradalom, amíg annak szükségéről meg nem győzi a környezetét, majd újabb izgalmakat keres - végtére nem rebellis, hanem csak kamasz, aki a kiválasztottság-tudat és a társadalmi realitás között őrlődik. A fiatal forradalmár alakja mögött mindenképpen ott sejthetjük, vagy beleérezhetjük a francia diákmozgalmak által 1968 májusában indított tiltakozó mozgalmat, amihez ötmillió munkás is csatlakozott, és ami polgárháború-szerű, államválságba torkolló utcai harcokhoz vezetett, akár azt is, hogy egy hónappal korábban merényletet kíséreltek meg Rudi Dutschke, a Szocialista Német Diákszövetség elnöke ellen. Ez a háttér természetesen nem jelenik meg explicite kifejtve a regényben. A Baras társaságában lévő fiúk mindannyian hordozzák a múlt nyomasztó élményét, és erről - amennyire a regény megjelenésének idejében lehetett - vallanak is. Amikor például Salamon szinte csak mellékesen említi, hogy a háború után is sok hullát látott úszni a folyóban, akkor arra a mintegy negyvenezer vajdasági magyarra utal, akiket a partizáncsapatok 1944 végén és 1945 elején lemészároltak. Angeli a családi házuk államosításának keserű történetét idézve konkrétabban fogalmaz: „Tudni kell várni, mert én ismerek embereket, akik nem tudtak várni, és ezért kicsupálták a körmeiket, összetörték a bordáikat, és még sokkal szörnyűbb dolgokat is műveltek velük." Szinte mindegyik fiúnak volt már kalandja az árvaházi lányokkal, akik végtelenül szomorúak, engedelmesek, de minduntalan sírnak. A kalandok mögül Gion a szocializmus képmutatására utal, amivel a javítóintézet fennállását azzal tagadta, hogy árvaháznak titulálta. A kisebbség érvényesülési problémáját az öngyilkos Hornyák tanár úr és Rahmánovics Hasszán párbeszéde tudatosítja a regényolvasóban. Az ipariskola magyartanára a magyar osztályba járó, szerb-horvát anyanyelvű, mohamedán hitű fiúnak - persze, hogy nem egy színmagyamak, az túl egyértelmű, vagyis politikailag támadható lett volna - azt magyarázza, hogy ugyanúgy nem érti az idők szavát, miként ősei se értették, akik épphogy 88
