Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 10. szám - Kántor Lajos: Gellért Sándor-olvasat (2007)

véljük, mint amikor a pályakezdő Petőfi a Megy a juhász szamáron négy versszakát vágta a kortársak szemébe. Gellért Sándor így teszi:

Gőzölgött az ért-trágya.

Legyek-e rá büszke?

Magyarságom leghívebb áldozati füstje.

Igaz, hogy ezt a négy sort ki kell metszeni a harminchatból, a vers vége pedig éppenséggel leesik; később is gyakran előfordul Gellért Sándorral (általánosítható költő-, festő-, művészbetegség ez?), hogy nem tudja idejében végét vetni a zenének; itt ki is mondja a beszélő kényszert:

Napkelőtől búvóig, hónaptól hónapig sokat láttam, hallottam.

Elmondom még azt is,

hogy Nagy Annus szép lány volt, arca égi udvar, és egy szalmazsákon hált a cselédfiúkkal.

(A részletszépségek továbbra sem tagadhatok: „Napkelőtől búvóig", „arca égi udvar"...) Jelzés értékű az is, hogy már 1939-ben Veres Péternek ajánlja, címben is, egyik versét - közelében szeretne „megülni, megállni". (Zárójelbe kívánkozik megjegyezni, hogy Veres Péter prózáját szintén mindvégig kísérte az „elmondom még azt is" visszatarthatatlan ösztönzése. Az utókor, ezúttal a Veres Péteré, nem díjazza ezt a fajta „sokat láttam, hallottam" direkt, realisztikusan részletező közlést. Nemegyszer persze igaztalan az utódok ítélete.)

Egy interjúban - az Igaz Szó 1970. decemberi, szatmári számában - a beszélgetés kezdeményezője, Cseke Péter rákérdezett Gellértre: mit kapott Mikolától, jelentett-e ez a (fő útvonalaktól távol eső) falu megrekedést. A válasz szépen, büszkén hangzott: „Németh László mondta, nagyon találóan, hogy az isten mindig ledobja a pénzét valahova. Egyszer ledobta Farkaslakára - és bevonult az irodalomba Tamási Áron. Aztán le Biharba - és Sinka István akasztotta be kampós botját. Hát valahogy én is így vagyok itt Mikolában. Amit a szellemi központról mondasz, abban igazad van. Költői és emberi mintaképem Kölcsey Ferenc, aki tizenöt évet élt itt a közelben, szatmárcsekei birtokán." Csakhogy, csakhogy... 1966-ban írta Mikolában Az aranyos búzaszemek című versét Gellért Sándor; innen valók a következő strófák:

Az éjszakát, mint Kölcsey, én is fenn szoktam tölteni, lelkemben két bokor kövön az ő búzáját őrölöm.

Én is körbe-körbejárom az asztalt, ki tudja hányszor, könyvtáramban, csakhogy nem szól senki rám, hogy: nyomtat a ló!

Kályhám sincs. És hogyha fázom,

82