Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 10. szám - Kántor Lajos: Gellért Sándor-olvasat (2007)

Királyi vér az enyém: koronám a költemény, a tollszár a paripám, szellő se bír a nyomán s kis házakból a mályva kipiroslik utána.

Nos, Gellert Sándor „koronáját" a következő évtizedekben számtalanszor elfeledni látszottak. (Ez bizonyára hozzátartozik a mottóban idézett két sor magyarázatához.) Hiába keressük nevét például az Akadémiai Kiadó 1994-es Új magyar irodalmi lexikonában, de az irodalomtörténet-írás is eléggé mostohán bánt vele. Legtöbbször csak a felsorolásokba került. A tárgyias költészettől a mitologizmusig című jelenségmonográfiájában (1981) Pomogáts Béla sűrűn emlegeti Gellértet a „Népiség és mitologikus költészet" fejezetben, s a „Parasztköltők és őstehetségek" részben másfél oldalt szentel költészete jellemzésének. A népi irodalom 20. századi történetének többi kutatója, ismert elemzője azonban nem igazán fordított figyelmet Gellért Sándorra. (Czine Mihály Nép és irodalom címmel 1981-ben megjelent kétkötetes tanulmánygyűjteményében sem találjuk Gellért Sándor életművének vagy akár egyetlen kötetének ismertetését.) Mi várható hát a „másik" oldaltól?

Mindmáig a legigényesebb, részletező elemzés A magány szikláján (1983) bevezető tanulmányában, Kereskényi Sándortól olvasható. A Kriterion Romániai magyar írók sorozatába illesztett kötet előszóírója a kronológiát tiszteletben tartó áttekintés végén Gellért költői fejlődésében két fő tendenciát nevez meg: a népiesítést és a historizálást. Utóbbit az 1946 és 1972 közötti pályaszakaszra véli érvényesnek. Erről az időszakról mondja Pomogáts Béla, hogy Gellért Sándor (és a vele együtt említett, ugyancsak a népi költészetbe sorolt Horváth István) „a romániai magyar költészet körében találta meg új helyét". Ez - legalábbis Gellért vonatkozásában -, ma már biztosan elmondhatjuk, eufemisztikus körülírása Gellért Sándor élete második, különösen a hatvanas évektől számítható szakaszának s a költő utóéletének.

De hová is sorolhatnánk be - most már nem a politikai határok szerint - Gellért Sándort, a gellérti életművet? Szó volt a népi mitológiáról, az őstehetségekről. Szűkítve és egyidejűleg tágítva a kört, beszélhetnénk a kálvinista poétákról, beszélhetnénk a szatmáriakról; e két minőség a magyar irodalomban eléggé összekapcsolódik. De talán egy másik irodalomtörténeti sorba még inkább belehelyezhetnénk. A katonaköltőkre, katonadalokra gondolok - és ezzel a népköltészethez is visszakapcsolunk, miközben a magyar klasszikus líra olyan vonulatát vázolhatjuk fel, amely Tinódi Lantos Sebestyénnel és Balassi Bálinttal kezdődik, amelyben Petőfinek is helye van („Őrnagy úr, Petőfi, / jelentem alássan" - kezdi Gellért a Más egekben című versét, az Attila sírja ciklusban); 20. századi műköltészetünk pedig olyan végleteket mutat fel, mint Gyóni Géza és Juhász Ferenc. Persze A tékozló ország vagy A halottak királya fényévnyi távolságra van az Attila sírja és A magyarok háborúja koncepciójától, mind történelmileg, mind költői hangvételben, ám épp ezek a távolságok tudatosíthatják a mai elemzőben Gellért Sándor lírájának (verses epikájának?) a helyét, megítélését a magyar literatúrában. A távolság érzékeltetése természetesen nem az elmarasztalás szándékával történik, nem „visszaminősítése" a gellérti örökségnek, a korai felértékelésekhez viszonyítva.

Mi ragadta meg Gellért olvasóit hét évtizeddel ezelőtt? Olvassuk újra a huszonéves mikolai költő verseit - és magunk is a lelkesedők közé állunk. A Saránc mögül, a Téli hajnal puskánkon, a Keserű költemény, a Tornácküszöbön valóban nem akármilyen indulás. A csetényi majorban (1940) egyik szakaszát olyan - irodalomtörténetileg értékelendő - kihívásnak

81