Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 10. szám - Lengyel András: „…a vulkánló Európa hátán” (Németh Andor, a berlini tudósító)
Pelüfi-ünnepcly megjelent, a Bécsi Magyar Újság Színház-művészet rovata hozott egy rövidke kulturális hírt is: Uj szobrok Berlinben. Ez a jelentés ugyan szignálatlan, s mindössze pár sor, de bizonyosan Némethtől való, ő adta le (a cím alatt ott a megjegyzés: „Berlinből jelentik"): „Az egyetem aulaépülete előtt néhány nap múlva két uj szobrot állítanak fel, Fichte és Savigny szobrait, akik tudvalevőleg rektorai voltak a berlini tudományegyetemnek. Az új szobrok Hugo Lederer művei." Úgy vélem, ez a kettős szoborállítás s a tudósító erre való figyelme megint jelzi: minden gazdasági és társadalmi probléma közepette is változatlanul létezett a német kultúra, létezett a német kulturáltság - s akár ez is téma lehetett volna. Szimptomatikus, hogy Németh Andor, benyomásaira hallgatva, mégsem erre a „hagyományos" német kulturáltságra hívta föl lapja olvasóinak figyelmét, hanem a fölszín alatti mentális zűrzavarra. 5 Berlinből kimozdulva pedig veszélyérzékelése megerősítést nyert. Ruhr-vidéki kőrútjának egyik jellegzetes beszámolója, a Dortmundban 1923. március 25-én írott A vörös föld (BMU, 1923, 78. sz.) jól mutatja ezt a sajátos, Némethre oly annyira jellemző tapasztalatérzékelést. A cím alapján az iparvidéki munkásság politikai preferenciáinak bemutatását várnánk (Essenben a munkásság politikai akcióival Németh találkozott is), cikke azonban, nagyon megfontoltan, másról szól. „Ne tessék a szótól megijedni" - kezdi írása címének magyarázatát. „Ez a vörös nem a feltörekvő proletártömegek izzó jelszíne, hanem inkább etnográfiai megjelölés. Westfália zsíros földjéről mondják, hogy vörös, csak úgy, mint mi a Tiszáról, hogy szőke. Vörös föld a Münsterland lapálya, vörös föld az iparterület kéményei között meghúzódó utak és földsávok. Hogy a vörös föld munkástömegei másképpen is vörösek, arról ezúttal ne essék szó. A földrajzi megjelölés amúgysem Essenre és vidékére vonatkozik, hanem arra a nagy mezőségre, mely terjedelemben akkora, mint a mi Alföldünk, s amelynek lakossága fanatikusan katolikus." S Némethet ez alkalommal e vidék misztikus velleitásai foglalkoztatják. Jó érzékkel azokra az apokaliptikus pásztorlátomásokra figyel föl, amelyek e vidék paraszti folklórjában évszázadok óta jelen voltak, de amelyeket most politikai célzattal aktualizáltak, s brosúrákban is terjesztették. Tudja, sőt ki is mondja, hogy mi e folyamat lényege: „[hjamisitatlan népmisztikum, ahogy [az egykorvolt pásztorok] a síkságos költészet nyelvére fordítják át látomásaikat". Ezekből, nyilván illusztratív szándékkal, bőven szemelget is. Az igazán érdekes azonban nem maga a folklór, hanem az ehhez kapcsolódó kommentár. „Ne kutassanak tovább a papírok között" - mondja, „nem sok jót jelent ez a prófécia nekünk, forradalmároknak. Ha a mai időkre alkalmazzuk: nyíltan kiolvashatólag egy nagy fasiszta-keresztény blokk diadalmát jelenti be az északi népek fölött." Majd: „Akárhogy van is: a nagy nacionalista felbuzdulás rávetette magát erre a legendára, melyre minden westfáliai a gyerekszobából emlékszik s propagandára használja. A megszállott városok házaira apró piros plakátokat ragasztanak ki éjjelenként. A plakátok egy megkötözött s a kötelékeiből szabadulni igyekvő embert ábrázolnak. A felírás ennyi: A nyírfa alatt. A pásztorlegendákat pedig brosúraként osztogatják az utcákon a nacionalizmus ágensei s a könyvüzletek kirakatait is ezek a könyvecskék borítják el." A legendát, mondja Németh, persze a megszállók is ismerik, Franciaországban is él, „ott a Bourbonok keresztény liliomdiadalára magyarázzák". Ám ez, szerinte, nem változtat a lényegen, azon, hogy „ez a jelszó [ti. A nyírfa alatt], ez az utópia milyen fanatikus táplálója lehet a kitartásnak", a franciákkal szembeni ellenállásnak. S - zárja cikkét Németh - ez a legenda, „mint minden európai legenda: katolikus, monar- chista és reakcionárius". Hogy ez az általánosítás mennyire helytálló, kérdéses. Az viszont 71
