Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 10. szám - Lengyel András: „…a vulkánló Európa hátán” (Németh Andor, a berlini tudósító)
az orosz filmek bemutatóján is érvényesült. Ám a helyzet itt némileg mégis komplikáltabb ennél. Bár hosszasan ecseteli a propagandafilm gyarlóságait, s ismételten megjegyzi: „a mi szemünkben, akik a kapitalizmus parádés jeleneteiben és jelenségeiben élünk, végtelenül komikus ez a [kongresszusi] felvonulás", majd: „Mondom, polgári szemmel elképesztő az a »Zwangslosigkeit«, ami ezen a filmen mutatkozik", sőt azt is leszögezi: „Polgári szempontból ez a film rettenetesen komprommitálja az orosz forradalmat" - mégis kétségtelen, a propagandafilm egyik jelenete összhangban volt vágyaival: „A végén aztán jön egy hosz- szú jelenet, amelynél eláll az ember lélegzete. Végeláthatatlan sorokban felvonul a vörös hadsereg, a lovas-kozákok, a gyalog-tengerészek és az ágyúütegek. Elgördülnek a vásznon a rettenetes tankok, keringenek a levegőben a repülők. A szegénység nyomasztó képei és a gyűlés triviális jelenetei után megjelenik a forradalom komoly ábrázata: a rettenetes elszántság és felkészültség. Itt megszűnik a tréfa, vége az egymás közötti kedélyességnek s a kis moziterem közönsége úgy liheg az izgalomtól, mint a német polgárság, amikor a Fridericus Rex című filmen a porosz király gránátosai léptek el csatasorban a vásznon." Ez a leírás persze önmagában akár az erő vizuális megjelenítése, „látványa" fölötti respektus, a megborzongás következménye is lehetne. A folytatás azonban, ami egyben az egész cikk zárlata is, egyértelműsíti a helyzetet: „Ez a felvétel a forradalom realitása. Faust fordítása szerint Mózes is így kezdte a világteremtés jelentését: Im anfang war die Kraft." Nem kétséges tehát, hogy az idézett filmjelenet kiemelésében van valami Németh várakozásaiból is: a világ radikális megváltoztatásának igényéből s reményéből. Ez a remény, paradox módon, egy, a politikainál mélyebb, fundamentális szinten éppen a Polikuska interpretációjából világlik ki. A Polikuska ugyanis Németh szerint „maga az emberségesség, már nem is film, hanem képekben elvonuló élet, biblia pauperum, a megalázottak tükre. Valódi népművészet, a szemen át a lélekhez szól, tisztább és tökéletesebb, mint a novella, melyből készült." S a film, amely, szerinte, „eddig" „egy privilegizált osztály luxusának" látszott, a Polikuska révén magával ragadja nézőjét: „az egyszerű Polikuska jámbor megadásával és gyászosan ironikus végzetével szemben tehetetlen az értelem. Ez a film az új ember másik húrját szólaltatja meg: a csodaváró chiliazmust, kiirt- hatatlan hitünket, hogy a jósággal eljön a mennyek birodalma a földre. Az új vallást, az új áhítatot." Ez az interpretáció meglehetősen nyílt színvallás: Németh, érzületi meghatározottsága következtében, az utópia vonzásában nyilatkozik itt meg. Tévednénk azonban, ha Németh Andort mindezek alapján, akár pozitív hangsúllyal, akár megrovólag politikai gondolkodóvá, vagy éppen bolsevik aktivistává stilizálnánk át. A világ radikális átalakításának vágya ugyan valóban nagyon erős volt benne, ennek a vágynak a politikai operacionalizálása azonban nem kísértette meg. Nem „politikus" volt, hanem morálisan érzékeny író. Ha tetszik: „esztéta". Jellemző e tekintetben, hogy a Polikuska ismertetését, kifejezett rokonszenve ellenére, egy meglehetősen ironikus (s lényegre tapintó) zárójeles mondattal zárta le: „A jelen levő kommunisták [ti. akik megtekintették a filmet] meggyőződéssel fújták az orosz korálokat, amelyekkel a zongoránál ülő leány kísérte a filmet." Az utópikus beállítódásnak ez az „esztétikai" ellenpontozása önmagában is a politikától való ösztönös distanciálódás jele. 4 Berlint Németh Andor természetesen nem azonosította, nem is azonosíthatta az ottani oroszokkal: Berlin domináló légkörét, meghatározó viszonyait, jól tudta, maguk a berliniek teremtik meg s tartják fönn. A berlini tudósító ezzel - ha akarta, ha nem - napi élményként szembesült. S az, amit a berliniekről észrevett s megírt, nincs is tanulságok nélkül. 68
