Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 10. szám - Fried István: Jókaival az abszurd határán (Történetek egy ócska kastélyban)

egyetlen villanásra földerengő „szigetképzet" („a szabadulás egy olyan csendes, hozzá- járulhatatlan helyre...") visszahozza a csodásba belépés eseményének, elképzelésének elejtett fonalát. Ekkor már a felvilágosodott-korszerű ember alkalmassá lesz arra, hogy az érzelmes regény közelébe kerüljön, s a zárlatban újra a beszédé, a nyelvé lesz a főszerep. Az addig néma, csupán dallal kommunikáló „árvácska", Viola beszélni tanul, a nyelv közvetítőként fogadtatik el, a küldő és a fölvevő a beszéd tanítás-tanulás ritmusában közeledik egymáshoz: „Egy hó múlt el az esemény óta, mialatt én abban a munkában fáradok, hogy egy nem e földről való tündért a mi emberi beszédünkön szólni tanítsak." A „munkában fáradok" a tapasztalati valóságra emlékeztet, de a „nem e földről való tündér" a tapasztalati valóságon túli jelenség emancipálását hangsúlyozza.

Az elbeszélő önmaga által vázolt útját végigkísérve még egy kiegészítő megállapítást szükséges megtenni. A térbeli elrendezés viszonylag könnyen szemléltethető: a fővárostól (de legalábbis olyan várostól, ahol élénk kereskedés folyik) tart az út a vidékig, a centrumtól a centrumon tóiig, a periférikusig, mely úttal maga az elbeszélő ismerteti meg az olvasót.14 Az időviszonyok ennél összetettebbek. Az utolsó mondat időhatározó szava a „most", ez a cselekmény jövőbeli lezárulását ígéri, míg az elbeszélés terjedelméhez képest viszonylag hosszabb fölvezetés múlt ideje az utazás kezdetével jelen időbe hajlik át. A jelen idő akkor vált át ismét a múltba, amikor a titkok föltárásáról esik szó, az egyes szereplők múltjáról, illetőleg Viola sorsáról. Ekképpen történet és előtörténet egymásba szövődik, azzal párhuzamosan, ahogy az elbeszélő átadja az információközlést annak, aki a titokról be tud számolni. Mindez nem feltétlenül jár az egyes szám első és harmadik személy váltogatásával, a tiszttartó olykor rezonőrként tűnik föl, hogy az elbeszélő beleképzelje magát beszédébe, és a saját szavaival megszólaltassa: „Az én tiszttartóm, aki figyelemmel kísérte az én mindenféle variation átmenő orvosi praxisomat, csak úgy mosolygott felettem. Gondolhatta magában: »Könnyű volt kifognod annak a sok mindenféle parasztnak bolondságán, de fogj ki az enyémen.«" A másik változat szerint a tiszttartó „vallomását" az elbeszélő tolmácsolja, meghagyva a beszédet az elbeszélés tónusában: „Utána tizennégy napig lázban volt, azután felgyógyult szépen, s többet nem vesződött gázzal, sőt később azt is elmondta, mikor és hogyan jutott ő e kínzó rögeszméhez." A továbbiakban az elbeszélés tónusában folytatódik a múltba történő visszapillantás. A tiszttartó „kigyógyítása" egyben a történetek befejeződését ígéri, ám az eseménymenet tovább fokozza a történéseket; méghozzá azáltal, hogy a privát szférát engedi szóhoz jutni, nevezetesen az árva leány és az elbeszélő történetét léptetve be a „kigyógyítandók" közé. „Most már csak két őrültem volt még a háznál, akiken gyógyrendszerem nem fogott: az egyik az én láthatatlan dalos szirénem, a másik meg saját magam, aki szerelmes vagyok bele."

Ám amíg idáig eljut az elbeszélő, addig a saját meg az idegen viszonyának lehetőségeit többször végig kellett gondolnia. Hiszen felvilágosodottsága az emberi viszonylatokat tekintve nyelvi alkupozícióba helyezi, a „megörökölt" alkalmazottakkal nem elsősorban oly módon ért szót, hogy eltűri extremitásukat, hanem sokkal inkább azzal teremti meg a megnyugtatóvá váló egymáshoz közeledést, hogy belép nyelvvilágukba, a számára szokatlan nyelvvilágban tájékozódik, annak szellemében jár el. Nem a felvilágosodás logikáját, ok-okozati érvelését veti be, hanem úgy tesz, mintha átlépné a másik extremitásának határát, és azon belül cselekedne. Nem kölcsönös megcsalatás révén „gyógyítja" ki alkalmazottait, illetőleg teremti meg a további együttműködés feltételeit, hanem végigviszi, ad absurdum feszíti az extremitást, maga is résztvevőként cselekedik. Klárándy gróf csak lecsöndesítette „bolondjait", az elbeszélő visszahozza őket az extremitásból a hétköznapokba. A komomyikot „vízkúrának" veti alá, a jámbor kapussal a „feudális jog" szellemében jár el, a „kis gnómmal", a kapussal, aki magát Lappónia15 királyának tartja, közli az

56