Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 10. szám - Fried István: Jókaival az abszurd határán (Történetek egy ócska kastélyban)
pszichológiai nézetek szembesítése révén feltáruló gondolkodási eltérését a „normális"-tól és/vagy a megszokott-tói. Ezáltal pedig olyan személyiségrajzok és beszédmódok feltárásának kísérletét, amely még a nemzeti narratívába sorolható epikus alakzatok ellenében működő szubverzivitásra hoz, látszólagosan epizodikus, példát. Csakhogy - még mindig az áttekintésnél és az általánosságnál maradva - fölvetődhet a kérdés, hogy Jókai kisebb-nagyobb mértékben megbomlott agyú szereplői, felfokozott idegállapotú alakjai, az átlagostól (mármint a Jókai-regényeknek tulajdonított) beszédmódtól eltérő fogalmazással élő figurái éppen úgynevezett torzultságukkal, személyi- ségvesztettségükkel, képzelődéseikkel, olykor szó szerint lefordított metaforáikkal nem figyelmeztetnek-e a személyiség fenyegetettségére, a jól ápolt külső mögött működő, nem vagy alig ellenőrizhető belső (ösztön)erőkre, a világ kiismerhetetlenségére, a formális logika csődjére stb.? Talán érdemes volna Jókait olyan „világirodalmi" kontextusban (is) szemlélni, amely nem bizonyosan egy trivializálódott, másodlagosnak tekintett, a rémregényes elemek alacsonyabb rendűségét tételező, természetesen XIX. századi és bizonyosan romantikus epikus terv szerint szerveződött; és amely nem e romantikával párhuzamosan alakuló realizmus vitapartnere, hanem amely ennek a realizmusnak azzal a(z antropológiai, olykor episztemológiai) tézisével áll szemben, amely egy némileg leegyszerűsített eszmeiségű felvilágosodás ember- és világképe örököseként véli műbe írhatónak a fejlődés és a nevelés, a normalitás és a betöltendő társadalmi szerep, a „klasszikus" retorikán alapuló beszédmód és az értést eleve feltételező kommunikáció „regényszervező", cselekmény által kibontható elképzelését. Ellenben korántsem a romantika „árnyoldala"-ként funkcionáló, hanem a romantika természetéből következő, messze nem bizonyosan a bináris oppozíciók (egyébként fehér-fekete jellemek regényi cselekvésére ösztönző) tézisszerűségére épített, differenciált, rétegzett, a személyiségben rejtőző önellentmondásokat kibontó regényiség magyar szerzőjeként (is) láttatható Jókai, aki a természettudományos vívmányokat, ismereteket5 akképpen „démonizálja", hogy e „démonizálás" segítségével átírja a társadalmi együttélés normáinak konvencionális „világát". Még akkor is, ha a „démonizálás", az extrémnek elgondolt jelenetek és figurák a történések lezárultával egy humanizált létezésben (vagy - más esetben - a mű sugallta igazságszolgáltatásban) kapnak helyet, vagy utasíttatnak ki a létrehozott harmoniás világrendből.6 Aligha tagadható, hogy a boldog befejezés sem feledtetheti el sem a rémületet, hogy minek árán valósulhatott meg a „rend", sem a fenyegetést, amely talán csak időlegesen/ideiglenesen tűnt el (vagy húzódott vissza). A kőszívű emberfiái egyrészt valóban katarzissal zárul, a „nemes" felmagasztaltatik, az „aljas" megbűnhődik; de részint a Baradlaynéval szembeállított Alfonsine számára nincsen katarzis, másrészt a Richard által gyámolított Palvicz Károly „sorsa" sem oldódik meg; ám ha a Jókai-életműben továbbolvasunk, akkor Alfonsine „utódaként" Athalie-t nevezhetjük meg, akit A tengerszemű hölgy Erzsikéje követ, Károly Az arany emberben Krisztyán Tódorként köszön vissza. Egyszóval az életmű egésze messze nem a véglegesen (és végletesen) befejeződő történet lehetőségét hirdeti meg, hanem, az egymásra utaló motivikus sorok segítségével, a megismételhetőséget olyképpen tanúsítja, hogy az ismétlés ú/ra-mondás és nem ú/’ramondás, változat, az ismétlések eljátszanak az eshetőségekkel (Károly és Tódor dél-amerikai közjátékaira célzok). Mindazonáltal az életmű nem olyan értelemben alkot „egységet", hogy általa egy fejlődéselvű (a fejlődés és a hanyatlás periódusait váltogató, a krízis-átalakulás-új korszak egymást követő sorával érzékeltethető) írói pálya volna kibontható; hanem éppen ellenkezőleg, túlzással élve, nemegyszer egymást vitató írói módszertanok élnek egymás mellett, módosítva e kiélezett fogalmazást: Jókai (és bizonyára mások) esetében nemcsak egy regényen belül tapasztalhatjuk meg, hogy az „nyelvek rendszere", szociolektusok „konkurrenciaharca", hanem az elmondható nagy valószínűséggel az életmű egészére is. Valójában (anélkül, 50
