Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 10. szám - Fried István: Jókaival az abszurd határán (Történetek egy ócska kastélyban)
Fried István Jókaival az abszurd határán (Történetek egy ócska kastélyban) „akkorákat fohászkodott néha, mint egy alvó tehén... „Egyszóval minden élő és nem élő tárgy hozzáfogott, hogy engem itt üldözzön." A Jókai-életműről egyszerre állítható, hogy szerves építkezés eredménye, amely a szükségszerűi?) belső törésektől eltekintve egy XIX. századi, romantizáló narratívába való bele- növéssel és az önlegitimáció biztosította hely(zet)-kijelöléssel viszi végbe az önmeghatározás irodalmi/történeti cselekvését, de az is, hogy legföljebb sokáig elfedett, kevéssé látványos, mellékesnek minősített epikus vonulatok mellőzésével szemléltethető problémátlanul a neki tulajdonított nemzeti narratíva; valójában párhuzamosan futnak a nemzeti mitológiát megalapozó, rögzítő, kiteljesítő epikus történetek azzal a fajta elbeszéléssel, amely vagy tudomást sem vesz a történeti-kortársi „nevelési"-nevelődési regényváltozatról, vagy úgy tesz, mintha a „klasszikus" irodalmi feladatok közül a szórakoztatást, az élvezetnyújtást vállalná, és a kevésbé fajsúlyosnak tetsző, vígjátékisággal jellemezhető írásmóddal az alacsonyabb szintű elvárásokat elégítené ki az író, az igénytelenséget mutatná föl a hivatalos tudat funkcióját betöltő szövegiség hazafias pátoszával szemben.1 Azaz egyfelől a Bach- korszak hazafias ellenállását, allegorizáló beszédét, majd a teleologikus történetszemléletet regényekkel igazoló epikus alakzatok magasabbrendűségét már csak azzal is igazolná Jókai, hogy az alternatívaként bemutatott „könnyebb" műfajokat, netán a fentebb stíltől eltérő, anekdotizáló, az életmű járulékos elemeiként fölfogható, többnyire kisregényi jellegű, a Dekameront feltöltő novelláit az életmű periférikus területére lokalizálná, és ezzel mintegy sugallná az életmű értelmezésének és a nemzeti történeti tudatnak összeláthatóságát. Általában elmondható, hogy a „mesemondó" Jókai a nemzeti mitologikus történetek megalkotójaként kapott hol előkelő, hol kevésbé előkelő helyet (politikai és irodalompolitikai rendszerektől függetlenül!) az irodalomtörténetben, és az anekdotizáló, életképeket alkotó, a komor fenségű vagy szentimentális jelenetekben gazdag regényekbe illesztett humoros betétek, alakok „realizmusát" méltányló (olykor főleg vagy csak azt elismerő) kortársi irodalmi kritikától, és a XIX. századnak olykor másodlagos romantikáját átíró, de nemegyszer Victor Hugóval egészen közvetlenül rokonítható2 Jókai-epika főleg az olcsóbb közönségsikert megcélzó „regényiparos" termékeként könyveltetett el, különös tekintettel a későbbi (nem egyszer morbid) szexualitásra3 (amely nem bizonyosan csupán az „öreg" Jókainak a rokonok által betegesnek hitt fantáziálásában nyilatkozott meg), a horror-elemekre (amelyek ugyancsak elmarasztaltattak), valamint a testi, idegi, szellemi „extremitás"-okra irányuló, már egészen korán regénycselekménybe szőtt epizódokra.4 Kurta kitérőképpen hadd említsem a Kárpáthy Zoltán epizódszereplőjének, Kőcserepynének idegállapotát, csöndes őrülését leíró részt, ezzel kapcsolatban a számos Jókai-regény pittoreszk részleteként szolgáló, a kortársi kritikában és a Jókai-irodalomban általában különcnek, elrajzoltnak stb. minősített szereplők és jelenetek, valamint a kortárs 49
