Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 10. szám - de Vascos, Esteban Zazpi - Ferenczes István: Kecsua dalok (versciklus)

rá, nem toldotta meg azt a szenvedést, amely anélkül is eltöltötte őket szülőföldjük, szeretteik elvesztésével, a szülőföldével, amelyet mi amerikaiak is szoktunk hazának hívni emelkedettebb, lassúbb óráinkban, Pearl Harborjaink szomorú idején; elvesztették a hazát, amely jól-rosszul, inkább gonoszul bánt velük, mint édesen, s egy idegen, ismeretlen, járatlan világba tartottak, amely ugyan a mi nagy és szabad Egyesült Államunk, de nekik egyelőre csak zúzmarás, homályos ígéret, semmi egyéb. A bizalom tartja bennük a lelket, bár a kezdeti üres rosta, amely mi voltunk velük szemben, napról napra, mérföldről mérföldre megváltozott. Először a gyerekek vettek le bennünket a lábunkról, ők ütötték át először a kérget. Esküszöm, Uram, némelyik gézengúz már egészen tűrhetően gagyogott angolul, mire felbukkant a szegély.

Már bocsánat, de általában véve elég büdösnek hatott az egész eleven rakomány, habár alig löttyent egyet-egyet az óceán, a tengeri betegség úgy döntötte őket a korlátnak, mint a dominót. Úgy kóvályogtak, mint ősszel a légy, azonban a légy is belejön az őszbe, ha erős akarat él benne. Szavakra találtak, csipegetni kezdték az angolt, a régi nyelvleckék emlékei feltolultak, az emberi elménél mégsincs ámulatra méltóbb.

Többek között egy héttagú család szorongott a Connecticuton, pátriárkája, a hetvenen felüli vén (soha nem felejtem el azt a méltóságteljesen csüngő két pulykabőnyét, igen, a két lecsüngő hajfürtöt, amely szüntelenül mutatta hitét) fiatalkorában Chicagóban töltött néhány esztendőt, s most ismét odakészült vinni sátoralja népét, de New Yorktól nem messze meghalt, noha már sejlett a szárazföld. Lévén, akinél könnyű helyen áll az ismerkedés, sokakkal összebarátkoztam, igazán kegyes volt az ég, ami az időjárást illeti, többekkel, egyebek közt a derűs húszéves fickóval, aki a pusztáról származott, s csikós volt otthon, betyár a Hortobágyon, ha ugyan igaz, hiszen örökké bolondozott. Kártya- és különböző leleményes, ördögien ügyes, szemkápráztató bűvészmutatvánnyal rukkolt elő, úgyhogy a végén rendszeresen fölléptettük a szalonban, még egy kis gázsit is kapott érte, nem csoda, hogy egyre vidámabban, egyre magabiztosabban uralta a maga kis birodalmát, önnön személyét. Ügyesen vágott bele aztán odabent, a szárazon a vajba, jól meg is tollasodott. Csak az utolsó tíz esztendőben vesztettem el a nyomát. Talán még él valahol, talán ismét hazatért Magyarországra, s újra csikós és betyár a Hortobágyon. Ami azonban már a történet vége.

Igen, akik miatt hetekig várakozott (legfelső helyről, szigorúan bizalmasan érkező parancsra, amely egyedül a kapitány titka volt) a Connecticut a Zokniban, a Harisnyában, azok az ötvenhatos őszi magyar kitörési kísérlet menekültjei voltak.

Addig, akár a többi tökfej amerikai, azt sem tudtam, hogy van egy Magyarország. Csak ekkor bukkant ki a száraz kontinens mélységes messzeségéből. Egy nagy lötty volt Európának az a foltja az orosz birodalom árnyékában, jószerivel az egészről azt hittem, ha hittem egyáltalán, hiszen ki akarja hinni, ami

21