Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 10. szám - Győri László: A Hamburg–New York-i hajójárat
Azonkívül az egész hajó, az egész derék tengeri tárgy is kavalkádba lépett: egyik pillanatról a másikra hangözön borította el, s amint az első meghökkenés véget ért, s kissé megnyugodtam, megállapítottam, amennyire egyáltalán lehetséges volt, hogy a néptelen, a tétlen fedélzetsort emberek árasztották el, akik olyan nyelven léptek egymással kapcsolatba, amelynek idiómája előttem teljesen ismeretlen volt. A hangözön mindent elárasztott, azonban komor és vékony, korántsem harsogó szökőár módjára. Kiléptem az ajtón. Mogorva, szomorú, elkínzott, leszegett fejű embereket láttam, férfiakat, nőket, gyermekeket vegyest. - Kik maguk? - kérdeztem az egyik férfitől. A tömeg mélyéről válaszolt egy női hang az én saját anyanyelvemen, tűrhető akcentussal. - Aha, szóval úgy? - mormoltam. - Szóval ez az, amire vártunk! Erre várt a Connecticut! Jim Austen, a kapitány fölkiáltott: - Na, végre! Belevágunk! - Mibe? - kérdeztem. - Hát abba! - S elkiáltotta magát: - Mindent bele! Mutassuk meg az Istennek, milyen az Egyesült Államok lelke, a fenébe is! A kapitány ellátott bennünket sok-sok ív papírral, egy üveg tintát is készenlétbe tétetett, s elhelyezkedtünk egy hosszú, keskeny asztalnál George-dzsal. - Nem bízhatom másokra. - Igenis, kapitány úr! A matrózok sorrá terelték a tömeget, s elsőnek egy férfira pillantottam. A tolmács, az az illető hölgy a sűrűből hátulról, ott ült közöttünk, s meg kell adnom, igen hasznos, igen formás támaszunknak bizonyult. - Neve? - Válaszolt. - Hogy írja? Mire a férfi neve papírra került, eltelt jó öt perc, s ez így ment emberről emberre, névről névre, mert ez a nyelv irtózatosan messzire állt az angoltól, meg minden központi nyelvtől, a franciától, a spanyoltól, a némettől, egyáltalán minden civilizált nép nyelvétől, úgyhogy mire az utolsó ember, egy húszéves, ferde orrú fickó neve is papírra került, háromszor kelt föl és ment le a nap, vagyis nem egészen, hogy pontos legyek, fordítva: naplemente előtt, esti szürkületben írtam be a fickó nevét a lajstrom végére. A fickó vidáman nézegetett, úgy látszik, örök jókedvre hangolták az istenek, örök optimistának teremtette az Úr, mert amikor egy csillagot vetettem a neve alá, jelezve, nincs tovább, fölkacagott, és azt kiáltotta: - Kanyec fiima! - Mondanom sem kell, milyen zordan meredtünk rá, George egyenesen hátrahőkölt. A vidám fickó arcából kifutott a vér, csak most kapott észbe, hogy nem ideillő módon tréfálkozott, s hebegett-habogott valamit. A tolmácslány elpirult, azt se tudta, hogyan hozza helyre a meggondolatlan, ízetlen csínyt, a végén azonban mi nevettünk a legjobban. - Te kis kanyec fiima, jól megnevettettél bennünket. S tisztelegtünk. Felálltunk, nyújtóztunk egyet, s betértünk a szalonba egy jó öreg whiskyre. Mind a ketten ismét szokásos teendőinkhez láttunk. Megérkezett a kikötői patkány, így neveztük azt a motoros bödögét, amely a Harisnyából az Északi-tenger harapós vizeire vitte a vásári sokadalomból a Connecticutot. Kivitt bennünket, levált előlünk, s mi orral neki a tajtékoknak! Belefúrtuk magunkat, a Connecticut sok vizet szorít ki, s ment minden a maga útján unalmasan, örökösen egyforma amplitúdóval, mégis azzal a belső feszültséggel, azzal a lélekben hevülő izgalommal, amely mindenha szükséges is odakint az óceánon. Maga a víz féken tartotta belső feszültségeit, a szerencsétlen menekülteknek igazán nem lehetett panaszuk 20
