Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 10. szám - Grecsó Krisztián: Doktor urak
sértődötten elhallgatott, mert úgy érezte, nem igazság, hogy éppen ő záratott ki a saját sztorijából. Hanna néni nem akarhatja gombolyítani az ő fonalát, mindenkinek megvan a saját fonala, gombolyítsa azt. Jocó piros csikót rajzolt a táppénzes papírjára, de nem abban a reményben, hogy Fejémé, régen látott instruktora örvendezni fog az ügyészségen, sokkal inkább, hogy saját magát definiálja. Egészen konkrétan azt gondolta, hogy a piros csikóra a definíció, az önmeghatározás miatt volt szükség, az „ügyészségi fogalmazó" ugyanis olyan távol esett attól a ponttól, amit Jocó sajátjának érzett, hogy szükségét látta bejelölni a másik végpontot is. A piros csikót.- Hol van az „igazi Jocó" a piros huszár és az ügyészségi fogalmazó között? - kérdezte reggel az anyja. Mikor meglátta, hogy a fia összefirkálta a táppénzes papírt. Jocónak röhöghetnékje támadt, az anyja már örök és végtelen munkaidő, az anyja egy adtamerő szolgálat, a pszichológián vajon oktatják a badar kérdéseket, vagy csak a látásmódot kell elsajátítani, amivel bármiről eszünkbe jut egy imbecillis felvetés. Jocó az ék, aki kitámasztja a bedűlő történetet. A legkülönösebb az volt, hogy az emlékeket és a frissen kapott tényeket nem lehetett szétválogatni. Ocsút a búzától. Látott múltat a nem látott múlttól. Hogy Csicsely maradt talpon, pontosabban észnél, az hír-e vagy emlék, nem lehetett tudni. Csicsely András egykori történelemtanár rohangált, mint a mérgezett egér, nem bénult meg, ezt mindenesetre sejteni lehetett valahonnan, és végül is mindegy, honnan jön az ismeret, ilyen szorult helyzetben jó, hogy van. Hanna néni szerint Csicsely hívta a mentőket is, akik példátlan gyorsasággal kiértek, ám „mégsem tudtak eléggé sietni". A „mégsem tudtak eléggé sietni" előtt Hanna néni kis szünetet tartott, és szomorúan nézett. Vigyázott a fia lelkére, amitől Jocóra megint rájött a nevetési inger. Az anyja most bemutathatja a teljes pszichológusi fegyverarzenált. A tanult részvét, mint olyan. Házi feladat a pszichológiakurzus után: apró szünetet tartani a tagmondat előtt. Apró szüneteket, mikor eufemisztikusan közöljük a kezelttel, hogy a rokon, barát vagy szerető kimúlt. Megette a fene. Szün. Megette a fene. Megint szün. Megvan erre a recept: egy sor fing, egy sor nád. Megint fing. Megint nád. Jocó szerette volna tudni, hogyan halt meg Kucsera, de ezt a kérdést nem találta a folyton a szeme előtt úszó, már elhangzott mondatok között, újat fogalmazni pedig nem volt kedve. Kucsera Tibor a halott fakir, akcióművész, a bameváli hős. Legalább kiderült, ki lopta eddig az állományt. Hová szivárgott a fejadag. Jocó vigyorgott, fejadag, porció, egy adag fej. Menüben. Fejenként. Lajos bácsi viszont nem rohangált mentőért, és míg ott voltak a lakásban, meg sem kísérelte megmenteni haldokló cimboráját, amiért kínos kérdéseket kapott a rendőrségen, és a vallatás „hosszabb ideig tartott a kívánatosnál". Jocó bólogatott, mint aki érti az anyját. De nem. Mert nem lehet tudni, milyen hosszú egy kívánatos vallatás? És hogy ez nem vet Lajos bácsira jó fényt. Eleve, hogy egy jó hírű - és itt volt Hanna néni hangjában némi felfejthetetlen akarnokság, hogy azért is jó hírű, még ha nem is az - pedagógus mit keresett egy efféle lakásban? A fiú érezte, hogy ez egy vonatkozó kérdés. Ahogy az anyja mondaná, ez egy rá vonatkozó kérdés, 7
