Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 9. szám - Deim Pál művei

be. Míg a karmester elbúcsúztatására egy zsúfolásig telt katedrálisban kerül sor, az öngyilkos nő végső nyugalomra helyezésének alig néhány tanúja van.

Az Anyám szeretőjében Widmer nyitva hagyott néhány fontos kérdést. Például nem állapítható meg bizonyossággal, hogy ki az elbeszélő apja. Clara férjéről is csak egy-két mondat emlékezik meg, szinte semmilyen információnk nincs róla. Arra sem derül fény, hogy a narrátor miként tudhat ilyen sokat az édesanyjáról - főként azokról az időkről, amikor ő, a gyermek még meg sem született. így - bár utólag könnyű okoskodni - logikus lépésnek tűnik, hogy a szerző egy második kötettel „egészítette ki", „folytatta" a regényét.

Az Apám könyve főszereplője, Kari egy igazi különc. A falusi származású férfi ezer dolgot kipróbál élete folyamán, fordító, író, tanár és a kommunista párt tagja egy személyben. Fő szenvedélye az irodalom, mindent ennek rendel alá. Bár sok tekintetben hasonlatos a feleségéhez (mindketten megszállottak, munkamániásak, önmagukon túl szinte semmit nem érzékelnek a valóságból; de még a feladatkörük is hasonlít egy időben: Kari a festőegylet titkára, szervezője, Clara a Fiatal Zenekar ügyintézője, mindenese - meglehet, túlzás párhuzamként említeni, de még a keresztnevükben is számos hang megegyezik), a gyakorlati életben mégsincs szinte semmi kapcsolódási pont kettejük között. Az apa egy isten háta mögötti kis faluban született, melynek leírásába Widmer egy beavatástörténetet csempészett. A település elzártságának köszönhetően él még itt egy ősi tradíció: a gyerekek 12 évesen lesznek a felnőtt közösség teljes jogú tagjai, a Fekete kápolnába kell ekkor menniük hagyományos öltözetben, ahol egy sajátos szertartásban részesítik őket. A valós személyek, színterek, történelmi események gyűrűjében ez a település a földrajzi elhelyezkedését, de az itt lakó emberek szokásait tekintve is mitikus közegnek tekinthető (ezt a mitikus-archaikus regisztert a falu speciális ábrázolásán túl a lebukó nap többször visszatérő motívuma erősíti fel a leglátványosabban). Ez a helyszín jócskán ellenpontozza a máskülönben eléggé reális miliőt.

A helybéliek 12 évesen, a templomi beavatáskor kapják meg az üres lapokból álló Fehér Könyvet, amelybe aztán minden egyes nap feljegyzéseket kell készíteniük a saját életükről. Kari szorgalmasan teleírja a fekete borítójú Fehér Könyvet (v. ö.: a Fekete kápolna fala pedig fehér színű kívülről), ám azt, amikor ő meghal, a felesége, Clara kidobja. És ez a mozzanat a két könyv eredője: a fiú vállalkozik arra, hogy - az elveszett textust pótolandó - újra (?) papírra veti apja és anyja történetét. A gyanakvó olvasóban nyomban megfogalmazódik a kérdés: a gyermek vajon az apja és az anyja tényleges életút- járól tudósít bennünket? Első ránézésre úgy látszik, hogy igennel kell válaszolnunk erre a kérdésre. A narrátor több alkalommal is idéz az apa Fehér Könyvéből - s akad rá példa, hogy Kari sorai később, a fiú narrációjában szinte szó szerint megismétlődnek. Ez azt jelenthetné, hogy a fiú „pusztán" lemásolja az apa kéziratát, legfeljebb nyelvileg stilizál rajta egy keveset. Szép lassan kibogozható aztán, hogy nem erről van szó. Az apa egész életen át vezetett „naplójából", a könyv eltűnését megelőzően, a fiú csupán néhány sort olvasott, így nyilvánvaló, hogy az ő munkája nem szorítkozhat az apai alkotás reprodukálására. Csupán a végére tisztul le a kép: eszerint a fiú saját emlékeit, az apa szóbeli közléseit és a színtiszta fikciót vegyítve, és nem a Fehér Könyv alapján „vall" szüleiről. Az utólagos értelmezés során még az apától átvett idézetek is fiktív betéteknek bizonyulnak. A narrátor egy helyen elkotyogja, hogy csupán „egy-egy szót vagy félmondatot" olvasott el Kari könyvéből, így például a 123-129., illetve a 220-224. oldalon lévő részek már a terjedelmük miatt sem lehetnének az apa egykori feljegyzései. Valójában úgy tűnik, nemcsak a hosszabb citátumok, hanem az egész Fehér Könyv létezése csupán egy fikció a fikcióban, az elbeszélő képzeletének szüleménye (egy szépirodalmi munkában természetesen majd' minden a narrátor kitalációja, de az alkotói képzelet szüleményeinek egy részét a szöveg territóriumán belül valóságként éljük meg, a Fehér Könyv azonban még ezen a szinten, a fikció által megteremtett valóságban is nem létezőnek, kitalációnak bizonyul).

A két könyv persze nem azonos aspektusból van elbeszélve. A különböző nézőpontok alkalmazása nem csupán azért izgalmas, mert egy-egy eseményt, avagy az apa és az anya figuráját több szemszögből, komplexebben láthatjuk. Ugyanilyen érdekes a narrátori szólam módosulása. Bár az Anyám szeretője a tragikusabb, az Apám könyve az ironikusabb hangvételű mű, mégis az elbeszélő az utóbbiban beszél személyesebb módon: míg a darának szentelt „rekviemben" egészen a háttérbe húzódik, Kari emlékiratában már előrébb „tolakszik". A második kötet alapján valamelyest már a fiú személye is felvázolható. Igaz, túl sok effektiv információnk nincs róla (csak olyan, önmagában semmitmondó, dolgokat tudhatunk róla, hogy két hete van egy Isabelle nevű barátnője, autóval jár stb.), de Widmer finoman jelzi, milyen tulajdonságokat örökölt az apától („Kiviharzottam az ajtón, és dühtől fortyogva rohangáltam fel-alá a kertben", mondja a fiú; korábban Kari is folyton így tesz, ha ideges) és az anyától („alvás közben ... ütögette ökölbe szorított jobb keze fejével a homlokát" a fiú; anyja mindig ökölbe szorítja a kezét, ha szorong). A gyermeknek a két szélsőséget érintő interp227