Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 9. szám - Deim Pál művei
hogy milyen sok úton indulhat el a befogadó egy mű értelmezése során, hogy az olvasó figyelmét az ilyen [csak] látszólag bagatell vonatkozások is felkelthessék. Mellesleg az interpretátor - elméleti trendek ide vagy oda - úgyis azt olvas ki a könyvből, amit csak nem szégyell.) Az Anyám szeretője több műfaji hagyomány mentén értelmezhető. Olvasható például művészregényként (az Apám könyve még inkább), hiszen a sztori jelentős része a bázeli Fiatal Zenekar köré szerveződik, miközben egyszerre mutat fel egy siker- és egy hanyatlástörténetet. Az előbbi Edwin Schimmelé, az utóbbi Claráé. A karmester nincstelen fiatalemberből küzdi fel magát az ország egyik leggazdagabb emberévé, Clara pedig egy módos család sarjából lesz társadalmi rangját vesztett, szerény körülmények közt élő nő. Fordított utat járnak be életük során: amint Edwin sorsa jóra fordul, Clara lába alól kezd kicsúszni a talaj. Az anya egész élete során szerelmes marad a karmesterbe, pedig a férfi nagyjából semmibe veszi őt, csupán egy-kétszer lefekszik vele, semmi több. Természetesen anyaregényként is vizsgálhatjuk Widmer művét; sőt, éppen Clara árnyalatokban gazdag, sokszínűén rétegzett alakja teszi igazán emlékezetessé a könyvet. Láthatjuk őt kemény, precíz, de érzékeny, fellelkesült nőnek is. Szeretetre méltónak és szánalmasnak, letompultnak és örökmozgónak, butuskának, őrültnek stb. Mi sem jellemezhetné jobban, hogy a valóság bizonyos szegmenseit szinte egyáltalán nem érzékeli, mint hogy a 30-as évek Német- és Olaszországában járva észre sem veszi a két ország fasizálódását, a történelmi-politikai változásokra teljesen érzéketlen. Mindennek az anya magába gubózása és a kifelé figyelés teljes hiánya az oka (a realitásokat más jellegű esetekben sem észleli; egyszer például fel sem tűnik neki, hogy a fia vele van: „egyedül állt a tónál, a gyermeke kezét szorítva"), de azt is látni kell, hogy ezeknél a konkrét eseteknél Clara egy hagyományos, apolitikus női magatartást is képvisel (hagyományos, mert a múltban a nők nagy többségét egyáltalán nem nevelték úgy, hogy történelmi és politikai problémákkal foglalkozzon) -, miközben sok tekintetben egészen férfias vonásokkal rendelkezik. Ahhoz, hogy ezeknek a maszkulin jegyeknek az eredetét megértsük, figyelembe kell venni azt is, milyen famíliából származik Clara. Widmer, bár elsősorban az anyára és Edwinre koncentrál, több generáció történetét belesűríti munkájába. Ameddig csak tart a családi emlékezet, visszavezeti a múltba az eseményeket: már a legendaszerű kezdeteknél is ott vagyunk, amikor az Afrikából, a vesztes törzsi háborúból Európába menekülő néger dédapa, bár egyetlen éjszakát tölt csupán gyermeke majdani anyjával, megtermékenyíti a(z európai) dédanyát. Olvashatunk a fuvaros nagyapáról és Ultiméról, az apáról, aki gazdaggá tette a családot. Clara nagyapja és apja is nagy küzdők, keményen dolgoztak, sokat tettek a famíliáért, és persze nem különösebben érzékenyek. Ultimo hideg, precíz, szenvtelen, kegyetlen - a precizitást, a keménységet mellette tanulja meg Clara, nem is tehet nagyon mást, a nőies viselkedést a maga teljességében, hiszen anyja korán meghalt, nincs kitől elsajátítania. Tágabb értelemben tehát családregény is az Anyám szeretője, amely nem csupán különböző generációk sorsáról számol be, hanem a rokonsági öröklődés rejtelmeibe is bevezet. Az anya deklasszálódik, a társadalomban betöltött szerepe egyre jelentéktelenebb, és mindennek a tetejébe még a magánéletében is számos kudarc éri. Fokozatos térvesztése főleg egy-egy újra és újra előbukkanó szereplő és több visszatérő motívum révén válik egyértelművé. Az ilyen személyek közé tartozik Bartók Béla, aki nem egy alkalommal feltűnik az Anyám szeretője hasábjain. Két szempontból is érdekes Clara hozzá fűződő viszonya. Először is: a zenéjét kezdetben nem kedveli, aztán már dúdolja magában, később - Edwin hatására - egészen megszereti. Ez az ízlésbeli fordulat, talán nem túlzás ezt állítani, kisebbfajta világszemléleti váltást is mutat: az apai minta, a polgári, sznob, köny- nyedebb, fogyasztóibb mentalitás helyett a lány jóval nyitottabban, érzékenyebben közelít a művészet felé. Ez ugyan pozitív színben tünteti fel Clarát, de mintha éppen a csupán befelé megélt, felfokozott szenzibilitása miatt válna egyre védtelenebbé a kapcsolataiban és önmagával szemben. Másodsorban a Bartókhoz fűződő személyes viszony átalakulása élete egyik legnagyobb traumája lesz. Először még együtt róják az utcákat a zeneszerzővel, de viszonyuk odáig fajul, hogy végül Bartók egy koncertje után fel sem ismeri a nőt, csupán egy szimpla rajongójának gondolja. A vendégfogadás-motívum ismétlődésének módja legalább ilyen mértékben megmutatja Clara jelentőségvesztését. Mikor először látogatja meg az olaszországi rokonokat, azok ujjongva fogadják őt: a levegőbe dobálják a kalapjukat, s a „legnagyobb" nagybácsi és felesége közé, tehát központi posztra ültetik le az asztalnál. Amikor azonban következőleg elutazik hozzájuk, szinte észre sem veszik őt, sőt elrejtik, mert egy másik vendéget (a Dúcét) várnak, akivel éppen olyan figyelmesek, ahogy korábban az anyával voltak - aki politikai informálatlansága folytán alig ismeri fel a látogatóban Mussolinit, de még a vendég beazonosítása után is csalódásként éli meg azt, ahogyan a többiek bántak vele. Edwin „Minden jót! E."-feliratú csokrot küld neki a születésnapjára, igen ám, de ugyanezzel a szöveggel lát el egy temetési koszorút is. Nem nehéz ebből arra következtetni, hogy Clara a számára már nem jelent többet, mint egy puszta emléket, a múltat. Az anya életének teljes kudarcát az ő és Edwin temetésének a kontrasztja teljesíti 126
