Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 9. szám - Urbanik Tímea: Növénytár nyílás és virágzás (Magyar irodalmi herbárium)

tünteti fel a (felnőtt) világ fontos és jelentőségteljes alakjait, történéseit. Fontosságát jelzi, hogy két ciklusban is uralkodó ez a szemlélet (gyerek, feneketlen játszótér).

A természetes gyermeki szadizmus, mely nem kegyetlenségből fakad, sokkal inkább jó szándékból, a világról szerzett ismeretek hiányosságából és a megismerés vágyából, a gyerek című versben az isteni mindenhatóság groteszk párhuzamává válik. Hasonló a helyzet a lakó titokzatos lényével, mely a gyermeki képzelet jellemző alakja, ugyanakkor felidézi a felnőtt világ Isten-képzeteit is.

A feneketlen játszótér sajátos családtörténetének talán legsikerültebb darabja az A-tól lopott holmi. A süteményes dobozba zárt, és ezáltal megfékezett halál groteszk képe a gyermeki logika bravúros leképezése, ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy némely dolog felett nincs hatalmunk:

„és miközben búcsúzunk én ellopom mellőle a halált.

otthon a könyvespolcokon régen lezárt süteményesdobozokat tartok

jól jönnek most

hogy halált hozok haza

egy közülük most is üresen áll

abba kerül ez a lopott holmi - vásárfia

többé nem adom oda senkinek, anya"

Más módon, de szintén az ironikus világlátás kifejeződése a varjú öt könyve ciklus, mely az evangélista szerephez hasonlóan közvetlenül kapcsolható a biblikus hagyományhoz; Mózes öt könyvének csúfondáros kifacsarásaként értelmezhető ugyanis. Kiemelendő az inter(var)jú, ami a Sínai-hegyet idézi, és az isteni kinyilatkoztatás szatirikus kifigurázásaként is olvasható:

„ma ki kell mennem terepre, újabb interjút készítek Istennel, gyakran műsorra tűzzük őt magas tetszési indexe miatt."

Nyelvi szinten is működik ez a tendencia.A szófacsarások a relativizálás, a lebegtetés eszközei. Ahogy a betű Tanger kapcsán már említettem, egyfelől intenzív nyelvteremtő gesztusként értelmezhetők, másfelől azonban az irodalmi szóalak kifacsart, groteszk formája az ironikus beszédmód jellegzetes nyelvi eszközeként fogható fel.

A graffitik, dalszövegrészletek a populáris kultúrához közelítik a verseket, vagyis kimozdítják a szépirodalom közegéből. Látványos példa erre a - már érintett - ige ciklus egyik darabja, a vox, mely a vers létét és szerepét tematizálja, és jellemző módon egy Edda-sort alkalmaz intertextként:

„elkezdődik egy vers a sötétben, a többiekről akar szólni azokról is akik azt hiszik magukért beszélnek (érzi hálátlan lesz sorsa)."

Ez a lebegtetés olvasható ki a szövegek sajátos központozásából is: hiányzik a nagy kezdőbetű, a központozás egyéb elemei azonban - különös tekintettel a mondatokat záró írásjelekre - jelen vannak. Ez a vizuális elrendezés folyton a kezdet kérdésére irányítja a figyelmet, hiszen azt az illúziót kelti, hogy a szöveg nem itt kezdődik, ami le van írva, az nem minden. Ezzel a mondhatóságot tematizálja. A kimondás állandó igénye és szándéka érthető ki ebből a szövegépítési módból, a kisbetű azonban a mondás kudarcára figyelmeztet. Hiába célja és vágya, hogy teljes világot teremtsen, a művész csak struktúrát, csak részvilágot hozhat létre. Nem tud mindent elmondani - ahogy az evangélisták sem tudták maradéktalanul lejegyezni az Igét -, ezért a romantikus esztétika csak feltételes mód maradhat. A realitás a mondhatatlanság, a világ roppant írásjelei közötti botorkálás: „nem értjük egymást én meg ez a város" (betű Tanger).

115