Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 9. szám - Urbanik Tímea: Növénytár nyílás és virágzás (Magyar irodalmi herbárium)
„lábad lehúz - megmentenek hoznak sebedre írt. a papnők azt kérik csupán hogy mindezt meg ne írd." (mese) A költő továbbá (szöveg)világ teremtő hatalommal bír: ami létezik, az betűvé írható, újrateremthető. Legpregnánsabban a betű Tanger című versben fogalmazódik ez meg, ahol összemosódik valóság és leképezés, látvány és írásjel: „a hajóoldalnak mondatok csapódnak olyan szóképek mintha hullám betűcsepp szemerkél az arcon nem hullám még nem víz - betűk." Végül maga a látvány, a világ jelenik meg írásjelek olvasható és esetleg megérthető rendszereként: „a dombtetőn kőbetűk - kivárom feltehetőleg várrom." A szóferdítések és nyelvi játékok tovább erősítik látvány és írásjel összemosódását. Az ismert szóalak kifacsarása által két jelentés sűrítődik ugyanis egyetlen alakba, ami intenzív és látványos nyelvteremtő gesztusként értelmezhető. Nem mimetikus igényről van azonban szó, hanem újrateremtésről. Igen határozottan artikulálódik ez a probléma a tágra zárt szemek című versben, ahol a közvetlen leképezés, a referencialitás igénye és a fikció elkerülhetetlensége áll a középpontban. A lehunyt szem és a nyitott szem kettősségére épül a szöveg, mely ismétléseivel már-már gondolatritmust idéz. Ez a motívum az azonos című filmmel vonható közvetlen párhuzamot a művészi kifejezésmód és a befogadás szintjére emeli, így a probléma megszűnik pusztán irodalmi lenni, inkább a művészetfilozófia közegében fogalmazódik meg. A referencialitás lehetetlenségével zárul a vers, a közvetlen leképezés művészi zsákutcaként jelenik meg: „ezek után rendeltem egy számítógépet amit nyitott szemmel is tudok írásra használni. megkaptam. most látom csak hogy nincs mit megírnom" A referencialitás csődje egy másik világ létét feltételezi, ami a jelenségek mögött létezik és a költő sajátja. Mindez igen látványosan tematizálódik a bennszülött című versben, de hasonló szemléletet képvisel a sok boldog... világnyivá tágított íróasztala is, melyet szintén az autentikus művészi lét színtereként és jelképeként lehet értelmezni: „ő volt az, akinek megadatott olyan vidéken járni amerre korábban csak a madár vagy az sem. utat nyitott az asztali lámpa tompa fénycsíkjai közt a dolgozószoba padlóján kilazított deszkát felemelte és ásni kezdett egyre lejjebb így indult minden éjjel hosszú szafarira oda ahol nem kell belépőkártya" (a bennszülött) Mindebben könnyen felismerhetők a romantikus esztétika elemei, a kötet azonban nem jelent egyértelmű állásfoglalást. A számos ironikus gesztus megkérdőjelezi, állandó lebegésben tartja ezt az álláspontot. Izgalmas találkozása ez a két jelentős ironikus irányzatnak: romantikának és posztmodemnek. A gyermeki szemlélet gyakori felbukkanása válik az irónia leghatékonyabb, és a jelek szerint a szerző leginkább kedvelt eszközévé. Ez a sajátos perspektíva ugyanis valószerűtlen, groteszk létezőkként 114
