Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 9. szám - Nagy Márta: A gnózis poétikája (Lengyel Tamás: Tamás evangéliuma)

Ha a szerző ennyire szkeptikus és bizalmatlan az empirikus szerzővel és a rá vonatkozó evilági adatokkal szemben, nehezen lehet értelmezni azt a - Fülep korai művészeti kritikáinak és publicisztikájának vizsgálatakor tett - kijelentését, hogy „ezek keletkezési körülményeihez szükségesnek látszik az életrajz tényeiből néhány mozzanatot kiemelnünk", nehéz értelmezni azt a módszert, melyet Kosztolányi íróportréinak elemzésekor alkalmaz: „a szerzői kronológiának célszerű engedelmeskedni, hiszen így végigkövethető lesz a belső alakulástörténet", és szintén nehéz nem az empirikus szerző(k)re vonatkoztatni azt, amit Babits és Kosztolányi kapcsolatáról (!) ír: „Közeli rokonságban állónak tekintett ifjúkori világfelfogásuk és a közösen megélt kezdet ellenére később mégis bekövetkezett [...] eltávolodásuk, de ezt újabb közeledés követte, mindezek során az önazonosság bizonyosságának és az események véletlenszerűségének egymásra hatásából bontakozott ki az, amit sorsnak nevezhetünk, ahol az alkotói én szabadsága helyet kaphat a történetben." És - sajátos módon - ide tartozik Márfai egyik kardinális jelzője is, hiszen az általa kizárólagosan használhatónak hirdetett megközelítési séma, az empirikus szerzőt leváltó/felülíró temporális modalitás-sorozat temporalis összetevője eleve ingatag az életrajziságot tagadó szövegszerűség szempontjából: ugyanis az ideiglenesség - mint az időrendiség pillanatnyi eleme - eleve életrajzi jellemző, s róla egyáltalán csakis a szövegek (modalitások) keletkezési idejének ismeretében lehet beszélni. Mintha mindezek éppen azt a Fülep Lajos-gondolatot igazolnák, melyet könyvében Márfai is idéz: „az elnevezés utóvégre mindegy, az a fő, hogy valamilyen realitás legyen mögötte".

Kérdés, hogy mindez mennyire irodalomtörténet - mert a kötet alcíme (Tanulmányok a 20. századi magyar irodalomtörténet köréből) ekként definiálja önmaga jellegét. Erre a választ maga Márfai adja meg: a filozófiát oktató szerző tanári honlapján található publikációs listában a kötet címleírása ugyanis már nem tartalmazza az irodalomtörténet szót, ott az eredeti alcím helyett ez áll: Tanulmányok a huszadik század első felének magyar irodalmáról (http://tanarkepzo.fmk.nyme.hu/index.php?id=1291). Ez így valóban pontosabb. Viszont a könyvben szereplő szövegek idegenkedése az irodalomtörténettől, a világtól való elzártsága még akár érthető is, hiszen még a „jobb híján kulturológiai felfogás" szerint is „a világra vonatkozó tudásunk egésze is textuális jellegű, szövegekre van utalva, hiszen amit a valóság igazságának vélünk, sem egyéb, mint korábbi, mások által alkotott szövegekre vonatkozó értelmezés nyomán újabb textusban testet öltött újabb jelentés". Ebben az esetben azonban a dolgozatok mozgásteréül szolgáló intertextuáis környezet nagyon szűk.

így tehát, ha Márfai Molnár László kötetét - az irodalomtörténeti kontextust mellőzve - mi is csupán temporális modalitások sorozataként olvassuk, akkor is az önmaga farkába harapó kígyó juthat eszünkbe. A könyv, amely a divatos elméletekhez igazodva tagadja azt, amit végső soron megkerülhetetlenül használ, mintha hirdetett szándékaival ellentétben mégis azt mutatná, hogy ha - Márfai metaforájánál maradva - az „elméleti háttér előtt felépített színpadon" véget ér az előadás, s kiviszik a kellékeket, lebontják a díszleteket, akkor nem marad más ott, csak a világot jelentő deszkák, amelyeken a Szerző kísértetének szelleme kószál, aki ha kizárják az ajtón, bemászik az ablakon, s ha azt is bezsaluzzák, a kulcslyukon bújik be.

Argumentum Kiadó, 2007.

112