Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 9. szám - Nagy Márta: A gnózis poétikája (Lengyel Tamás: Tamás evangéliuma)

magyar irodalomtörténeti múltban is Balassi Bálinttól a 19. század végének alkotói köréig." Mert a mondat így azt sugallja, hogy Kosztolányi abszolút tudatosan, megtervezetten írta íróportré-sorozatait, előbb a kortársairól, majd azután - amikor ezzel elkészült - a magyar irodalomtörténet régebbi jeleseiről. (De ne feledjük, hogy mindezeket csak azt követően, hogy nekilátott, megírta és befejezte a külföldi írókról szóló sorozatát, melyet az Ércnél maradóbb [1975] című kötetében adott közre). Kétlem, hogy Márfai Molnár László autentikus Kosztolányi-műként olvasta volna a két általa használt kötetet (miképpen előfordult ez másokkal, pl. ugyanennek az életműsorozatnak Esti Kornél [1981] című gyűjteménye esetében), hiszen hivatkozik is arra, hogy a Réz Pál szerkesztette köteteket forgatja, és a megfogalmazásba még csak ezek megjelenési sorrendje sem zavarhatott bele, hiszen előbb jelent meg a régiekről írt gyűjtemény (Látjátok, feleim, 1976), s csak utána a kortárs íróportékat adó kötet (Egy ég alatt, 1977), ráadásul tovább bonyolítja a helyzetet, hogy időközben napvilágot látott Kosztolányi „új" kötete, a Tükörfolyosó (2004), melyben - alcíme szerint - „Magyar íróról" szól, mely nem választja külön a régieket és a kortársakat, hanem egyben adja Kosztolányi temporális modalitásainak sorozatát (ezt a kötetet is Réz Pál szerkesztette), és azt is csupán a szerencsétlen megfogalmazás sugallja, hogy Kosztolányi mindezt „a magyar irodalomtörténeti múltban" tette meg Balassival és a többiekkel. Egy jó szerkesztő továbbá talán azt is kifogásolta volna, hogy Márfai az utolsó dolgozatban Tandori Dezsőt - Petri György mellett - a „félmúlt klasszikusának" nevezi (a kiemelés tőlem: B. B. T.). Márfai Molnár László semmiben sem tévedett, hiszen ahogy saját magáról írja: könyve megjelenése „végleg elválasztja az írásművet empirikus értelemben vett szerzőjétől", és arról sem tehet, hogy nem volt szerkesztője könyvének.

A hiba ott történik meg, hogy a könyvet - amely megjelenésével maga is az irodalomról való beszéd kontextusának (nevezzük irodalomtörténet-írásnak) része lett - nem lehet saját rendszerén belül vizsgálni, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy az ember olvas, és Kosztolányiról meg Márairól sokat írtak már, hogy József Attiláról ne is beszéljünk. így tehát az a kérdés, hogy 2007-ben lehetséges-e érvényesen és érdemben szólni, újat és lényegest mondani pl. a József Attila-kultuszról Tverdota György 1998-ban megjelent könyvének (A komor fóltámadás titka) „ismerete" nélkül, lehet-e Márairól szólni az utóbbi két évtized kutatási eredményeinek (pl. Fried István vagy Lőrinczy Huba könyveinek) mellőzésével, vagy éppen Kosztolányiról értekezve elégséges-e csupán Frye, Ricoeur, Barthes, de Man, Riffaterre, Iser és Anderegg írásait használni szakirodalmi forrásként.

Márfai Molnár László szerint lehet (s ebben nincs egyedül). De vajon Márfai „felfedezésének" tekinthető-e az az általa „megkockáztatott" összefüggés, mely szerint „az értékeléshez szükséges időbeli távlat létrejötte az egykorú írótárshoz való viszonyban nem a tárgyul választott alkotó, hanem a portrét rajzoló Kosztolányi saját identitására vonatkoztatható. Vagyis feltevésünk az, hogy az egykorú alkotókról szólván, a stabilabb értékeléshez a befogadói identitás bizonyos időbeli távolsága szükséges." Nem egyszerűen arról van itt szó, hogy a kortársakról írt íróportrékat Kosztolányi magáról írta inkább (mint bárki más az alkalmi köszöntőket), és hogy a tárgyilagosabb értékeléshez idő kell? És vajon mennyire érdemes újra rájönni, hogy pl. az Ady-revízióban megfogalmazottak „következményei egy problematikus összefüggésnek, mely - véleményünk szerint - kezdettől végigkíséri Kosztolányinak Adyhoz való viszonyát"? Hiszen elég lett volna átfutni bármelyik korábbi kapcsolattörténeti elemzést, esetleg belelapozni Kosztolányi levelezésébe, és rögtön kiderült volna, hogy ez a gondolati konstrukció nyomán született felfedezés évtizedek óta irodalomtörténeti közhely.

A fentiek után meglepő, amikor a szerző számon kéri, hogy az irodalomelméleti és irodalomtörténeti „álláspontok nem reflektálnak egymásra, nem veszik figyelembe a másikat", és hozzáteszi: ez „egyértelműen a provincializmus jele". Látszólag iróniával szemléli „a baseballütő itthoni adaptációjára" emlékeztető, „a nagyvilágból országunkba származott irodalomelméleti felfogásmódok"-at, de már a bevezetésben gúnyosan odavág vele a „hagyományosabb" irodalomtörténet képviselőinek: „az empirikus szerzőt válasszuk külön az életvilág személyiségével sohasem azonos írói éntől, és mindkettőt a szövegben artikulálódó fiktív szerzői hangtól. [...] Az első kettő köré lehet keríteni kultuszt, regényes életrajzot vagy pszichológiai (esetleg pszichiátriai) esettanulmányt, de az irodalomtudományon belül maradva csak a harmadikkal érdemes foglalkozni, vele is elsősorban mint temporális modalitások sorozatával." (A kiemelés tőlem: B. B. T.) A pejoratív szembeállítás enyhe gúnya az irodalomtanításról szólva erősödik, amikor „a szerzők életrajzára összpontosító vagy filológiai adalékokkal szöszmötölő, így a diákok számára mérhetetlenül unalmas eljárásmód"-ról ír, végül pedig egyértelműen a filológiai-referenciális irodalomértelmezés ellen szól: „a tágabban vett, a társadalmi mezőbe ágyazott irodalom [...] az irodalmi élet, az irodalom egésze ellen hat, hiszen elszigeteli azt a kultúra és az élet mozgásaitól, és ezért hosszú távon igen negatív következményei vannak."

111