Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 9. szám - Rózsafalvi Zsuzsanna: „…vannak történetek…” (Tóth Krisztina: Vonalkód. Tizenöt történet)

- diktatúráról lévén szó - manipulációinak, másrészt a „sorok közt olvasás" rejtett izgalma stimulálja kíváncsiságát. (209.) A betűk mint a krisztusi szenvedés tartásába merevített test szegecsei - találó allegóriája ez a narratív napló-én monstruóz monológjának. Ritkán olvasni ennyire töményen kíméletlen, fájóan őszinte, végtelenül sorjázó, önmarcangoló sorokat amúgy sem terjedelmes konfesszionális prózánkban. Legutóbb talán Nádas beszélt ilyen kíméletlenül és leplezetlenül párhuzamos történeteiben. Az önreflexív monologicitás és az őszinte konfesszió a regény szerkesztési elvét is meghatározza: bár a tizennégy fejezetre osztott könyvben megfigyelhető némi tematikus tagolás - külön van szó az emlékező diszpozíciójának körülményeiről, egy másik fejezetben olvashatunk arról, hogyan kerül hősünk Leitner professzorhoz, megint másikban a családja mindennapjaival szembesülhetünk, a nőkhöz való viszony jellemzését is elkülönítve adja közre a naplóíró, külön fejezet szól továbbá az „emtető lány" alakjáról, akinek közelében érezte igazán felszabadultan magát hősünk stb. -, összességében mégis egyfajta halmozódásról beszélhetünk a regény szerkezeti építkezését illetően, amit az emlékezés sajátosan hektikus ritmusa szabályoz.

Halmozódnak a képek és a történetek, az introspektiv momentumok és a gondolatkísérletek, egyre csak rakódnak össze, egymásra csúsznak, tapadnak és szétválnak, rétegeződnek és törmelékesednek. Halmozódnak a végtelenségig. Koherenciát köztük semmi más nem teremt, csupán az emlékező én. A bennük megfigyelhető rendezetlen rendet vagy rendes rendezetlenséget az emlékező naplóhős a következőképp kommentálja: „Emlékeim sűrűjében úgy lépkedek, mint ló a sakktáblán. Minden történet áttételes; mindegyikbe belép egy szereplő, akinek révén beléptethető egy másik, ő pedig magával vonja egy harmadik vagy sokadik jelenlétét. A ló óvatosan terel, váratlanul sarokba szorít, olykor kíméletlenül üt, máskor riadtan visszatáncol, hogy újabb attakot készítsen elő, mely a végső csatát eldönti. (...) Az elmesélés jelenébe csúszik a múltbéli esemény, melybe szervesen beleojtódik egy azonos idejű történet, s abból sarjadzik egy vadhajtás: s ez így megy öröktől fogva a végeláthatatlanig.” (119-120.)

A sakktáblán lépkedő ló mozgása az emlékező én természetének leírására találó kép - voltaképpen a benjamini regényteremtő elvet pillanthatjuk meg benne, „a végsőkig hajszolt végtelenséget az emberi lét ábrázolásában". A sakktábla játékterének virtuális végtelensége valójában egy bravúrosan megkomponált „véges" renden alapul, s állíthatjuk, e rendezettség szervezőelve a végtelen mozgáslehetőség. Csakúgy, mint az emlékezés esetében. Ugyanakkor Bálint prózájában e benjamini elvhez társul egy másik, az európai irodalomban nem kevésbé hangsúlyosan jelenlévő instancia, amelyet legfőképp Jean-Jacques Rousseau neve fémjelez: a határozott, erős meggyőződés táplálta íráseszmény, a Vitám impendere verő. Az igazságérzék markáns jelenléte, melynek folytonosan alárendelődik az élet. Rousseau egyik levelében így összegzi azokat a körülményeket, lelki-szellemi indíttatásokat, amelyek írásra sarkallták: „Volt-e némi igazi tehetségem az írásra? Nem tudom. Nálam mindig a heves meggyőződés pótolta az ékesszólást, és ha nem volt bennem erős meggyőződés, mindig hanyagul és rosszul írtam. így talán az önszeretet titkos visszatérése tette, hogy azt a bizonyos jelmondatomat választottam [Vitám impendere verő], és azt ki is érdemeltem, és hogy olyan szenvedéllyel ragaszkodtam az igazsághoz, vagy mindenhez, amit annak tartottam. Ha csak azért írtam volna, hogy írjak, meg vagyok győződve, senki sem olvasott volna."8 Andrást, a főhőst is az indítja naplóírásra, hogy végre kiadja magából az évek hosszú során át önmagával, a családjával, barátaival és a tágabb környezetével, azaz a diktatórikus, majd később, a rendszerváltozás után az áldemokratikus politikai közösséggel való viszonya során felgyülemlett feszültséget. Innen ered a változatos narrációs ritmikájú prózanyelv. Helyenként lassan, megfontoltan, sőt józanul árad az emlékezés, néhol zaklatottá válik, bizonyos szereplők és mozzanatok vissza-visszatérnek, mások csupán egyszer fordulnak elő.

Csakhogy mindez, egyrészt a kétféle prózapoétikai elvből származó regényteremtői szándék, másrészt — és legfőképp - az emlékezés méhében foganó ellentét, amely az emlékező én magabiztos, rendíthetetlen pozíciója, az életet akár az igazságnak is alárendelni kész magatartása, illetve az emlékképek végtelenül sorjázó halmozódása között húzódik, sajátos narrációs feszültséghez vezet a regényben. Ennek a helyenkénti fel nem oldott feszültségnek köszönhető egyfelől az, hogy bizonyos pontokon felüti a fejét az unalom a vallomásban: véleményem szerint a naplóhős saját kreténségét, élhetetlenségét ecsetelő gondolatai néha ide futnak ki. Másfelől a naplószöveg hiperbolikus jellege is az emlékezés említett narrációs feszültségének köszönhető, amennyiben némely esetben a vallomást tevő én mintha nem lenne tisztában saját vállalása tétjével. A következő két, egymástól távoli naplóbejegyzés így hangzik: „Nem vagyok a szavak embere, még szerencse, hogy kizárólag saját magam okulására rovom e sorokat

8 Jean-Jacques Rousseau: Négy levél Malesherbes elnök úrnak jellemem igaz képéről és egész magatartásom igaz indítékairól (Szávai Nándor fordítása). In: Gyergyai Albert (szerk.): Ima az Akropoliszon. Európa Könyvkiadó, Bp., 1977, 168.

106