Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 9. szám - Rózsafalvi Zsuzsanna: „…vannak történetek…” (Tóth Krisztina: Vonalkód. Tizenöt történet)
irkámba, azzal a tudattal, hogy senkinek sem áll módjában belepillantani jegyzeteimbe, így nem is kérhető számon rajtam semmiféle stilisztikai elvárás." (56.) „Képtelen voltam válni valakivé: fontos, jelentős, sikeres, elismert, nélkülözhetetlen, irigyelt személyiséggé. Talán magasra tettem a mércét, anélkül, hogy valaha is bevallottam volna magamnak bármilyen átugorható, megszelídíthető magasság létezését." (187.) Mivel végül egy tudatosan megkomponált napló- és vallomásregényt írt meg hősünk, ez az anti-viktoreremitás gesztus (tudjuk, Sörén Kierkegaard Viktor Eremita néven adta ki Vagy-vagy című élettöredékét, tehát eleve egy játékosironikus teremtői történetet szőve műve utóéletének történetébe), valamint az egyébként gyönyörűen megfogalmazott életelv, a „megszelídíthető magasság létezése" mércéjének ilyetén, hogy ne mondjam, őszintéden eltakarása, nos mindez terméketlen, zavaró feszültségként marad meg az olvasóban. Ezeken a pontokon éppen az nem sikerül a regényben, amely egyébként összességében sikerre viszi a naplóírót: a fikcionalizálás és a narratív én játékos, teremtői aktusa, amelyet az őszinte kitárulkozás szándéka, vagyis a vallomás szabályoz. Szenzualitás Az új regény erényeként emelhetjük ki a szerteágazó korporális metaforika jelenlétét. A test szerepének árnyalt megfogalmazását, finom ábrázolását mindenekelőtt az adja, hogy az író egyszerre ered a démoni érintésőrület és az őszinte szerelmi érintés titkainak nyomába. Ezáltal egy rendkívül szenzibilis, egyszersmind szenzuális prózanyelvet sikerül megteremtenie. A próza testiesülésének, vagy ha tetszik, e testies prózának az egyik legszebb megformálódását abban a fejezetben olvashatjuk, ahol „az emtető lány" alakját rajzolja meg az író. E lány révén András egyszerre tapasztalja meg „az érintésőrület mögött munkálkodó démon cselvetéseit" (74.) és „az érintés őszinteségére" vágyódó önmagát (233.). Ugyanakkor a szenzuális metaforika a regényben nem öncélúan szövődik. A főhősnek a nőkkel, mindenekelőtt az anyjával, a feleségével és a szeretőjével való viszonya képezi azt a vonatkoztatási rendszert, amelyben az érintés, a simogatás és a testbeszéd egyéb megnyilvánulásai megteremtik e szenzitív próza képiségét. Andrásnak az anyjával való kapcsolata a legambivalensebb: az asszony a vallomások fénytörésében mint zsarnoki nő, illetve mint gyengéd, a fiának mindenben kedveskedni akaró anya jelenik meg előttünk. A feleség ábrázolása a legvisszafogottabb, a naplóíró emlékeiben a nő úgy él, mint aki jogosan hagyja el őt és kezd új életet külföldön. Külön fejezet szól arról a lányról, akit a főhős anyja azért bérel fel, hogy rendbe hozza a testileg-lelkileg lerobbant fiatalembert. Erről a faluról városra felkerült ápolónőről a visszaemlékező férfi megállapítja, ő volt az egyedüli nő, aki mellett valóban boldognak érezte magát. E kitüntetett státust az is alátámasztja, hogy a lánnyal való viszonyát gazdagon, konfesszionális és szenzuális fordulatokat arányosan előadva ábrázolja a naplóhős. Az ábrázolás az ártatlan érintés, a simogatás és a női illat ihletett leírásától kezdve az ölelkezés nem tolakodóan részletező jellemzésén át egészen az együttlét természetes meghittségének ecseteléséig terjed, melynek egyik csúcspontja az a jelenet, amikor a lány egyszerre tűnik fel a szerető és az anyai princípium hordozójaként: „A lány, ölelkezéseinket követően, mezítelen hátát nekivetette a hideg falnak, fejemet az ölére vonta, ujjaival összenyomta vérerekkel hálózott mellét, hogy arcomat és ajkamat simogathassa, akárha kisdedet emtetne, s anélkül, hogy viszonzást várt volna tőlem, a maga természetes módján gyakorolta felettem az anyai szeretetet." (87.) A könyv legerősebb szenzuális metaforája mégsem az emtető lány alakjához kapcsolódik, hanem egy másik nőalakhoz, aki úgy él a naplót író emlékezetében, mint az a nő, akivel valóban le tudta volna élni az életét. Zsuzsa, aki „egy vidéki református lelkész zongoristának készülő lánya", a kretén legjobb barátjának, Kolossynak a szeretője. A barát azonban méltatlanul bánik a lánnyal, s ez fáj Andrásnak, aki időközben beleszeret a maga „kretén" módján Zsuzsába. Egy alkalommal együtt maradnak kettesben a lány kollégiumi szobájában, és mikor részegen rájuk tör Kolossy, s cinikus megjegyzéseket tesz, hősünk elcsalja őt egy kocsmába. Tettét a következő szavakkal kommentálja: „Nem tudtam volna elviselni, hogy barátom aznap éjjel Zsuzsa testét simogatja, birtokolja, és szokásos hímgőgjével mászik ki az ágyból szeretkezés után. Hazafelé, egy fa tövében okádtam ki a képzeletben felfalt kedvesemet." (221-222.) A felfalás-kiokádás mitológiai és naturalisztikus képe azért telitalálat, mert egyrészt mutatja András hiábavaló, reménytelen igyekezetét elnyerni a szeretett nőt, másrészt jelzi azt a tömény, felgyülemlett, iszonyatos feszültséget, amelyet egy emberben a totális reménytelenség tud szítani - ráadásul egy olyan világban, amely mind egyéni kiteljesedésében, mind társadalmi hovatartozásában megnyomorította. S persze az is nagyon jellemző kretén hősünkre, hogy a felfalás még az emlékezetében is képzeletbeli volt, ám a kiokádág valóságos. Felsőmagyarország, Miskolc, 2005 107
