Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 9. szám - Zelei Bori: Családirodalom? (Kiss Ottó három kötetéről)
„Van paripám, én szőröztem magamnak." Inkább csak olyan alkalmi versezetekben használt fel Arany ö-ző szóalakokat, amelyeket nem a nyilvánosságnak szánt. Egyik alkalmi versében is - körösi kollégájának disznótorára költötte - kihasználja az ö-ző nyelvjárás nyújtotta lehetőséget, és az előző sor „köztök" szavára így rímel: „...a malacból jóízűen ösztök". Más műveiben is előfordulnak - mindig a között szóra rímelve - ilyen szóalakok: temetközött, keletközött. A Szentivánéji álom fordításának egyik jelenetében is szerencsésen fokozza a humoros hatást, amikor - az egyébként már Shakespeare által is nyelvileg kitűnően jellemzett népi alak - amúgy „kőrösiesen" kijelenti: „Tisbének halni kő." Igen érdekes nyomát találjuk Arany egyik kis alkalmi „szösszenetében" a körösi beszédmódot is annyira jellemző Z-kiesésnek. Amikor kedves tanártársát nem találta otthon, asztalán hagyott egy kis üzenetet: „Adatik tudtodra, óh Szász / Károly öcsém, innét a / Papírról, hogy míg te kószá'sz, / Keresett egy poéta". Érdekes, hogy a XIX. század nagy alkotói közül sokan nem érezték szükségesnek, hogy népi alakjaikat tájnyelvi vonásokkal beszéltessék. Sem Eötvös József, sem Kemény Zsigmond, sem Jókai, de még a falusi szereplőket szívesen színpadra állító Szigligeti Ede sem igazán alkalmazza a nyelvi jellemzés ilyen eszközeit. A század legvégén viszont megjelenik a fiatal Gárdonyi Géza, aki a persze kétséges értékű népszerűséget jelentő Göre Gábor-könyvekben sok más népies - vagy inkább eltorzítottan népieskedő - nyelvi elem között ö-ző szóalakokat is felhasznál a falusi szereplők beszédmódjának kifigurázására. Az itt használt nyelv valójában egy sehol sem létező, eltúlzott, álnépies beszédmódot jelenít meg, alaposan kihasználva az írás adta lehetőségeket is: „Tisztőtt kösség lyó egésségöt és hasolló lyókat kívánunk, mink egésségösek vagyunk..." stb. A népies (vagy annak vélhető) elemek közé vegyít Gárdonyi némi régiességre utaló írásbeli elemet is, amikor ilyenek ír: „fsak, tsizsma, medöntze, tzudar", sőt ilyeneket is: „dörökas (derekas), füzet (fizet), dörága" (drága) stb. A pillanatnyilag hatásos nyelvi humor forrása persze éppen a túlzásban van, s ebből kap az ö-zés is: „ögy (egy), lömönt, ötzörre (egyszerre)" stb. Valószínű, hogy Gárdonyinak ezek a kissé szerencsétlen nyelvezetű - bár megjelenésükkor eléggé népszerű — könyvei is hozzájárultak ahhoz, hogy köztudat a nyelvjárási beszédet jobb esetben csak humorforrásnak tartsa, rosszabb esetben pedig csak a műveletlenséggel azonosítsa. Természetesen nemcsak nálunk, hanem a világirodalomban is találunk példákat arra, hogy az alkotó kihasználja a nyelvjárási, vagy egyáltalán a népies beszédmód adta jellemzési lehetőségeket. (Ezek a művek természetesen jól „föladják a leckét" a fordítóknak.) A már említett Shakespeare-vígjáték mellett csak két közismert műre utalok itt. Thomas Mann A Buddenbrook-ház című regényében több szereplőt is ilyen módon jellemez. Az egyiknek jellegzetes bajor tájszólása és különböző népies kifejezései kitűnően aláhúzzák túlságosan fesztelen, szinte illetlen viselkedését. Amikor ez az illető a címbeli család köreibe kerül, szavain mindenki megdöbben: „Ilyen beszédet még soha nem hallottak ezek a falak" - mondja az író. A családregény másik szereplőjének többször elhangzó szavajárását így adja vissza a fordítás: „Légy baldog, tejaó gyermek!" Bemard Shaw Pygmalion című darabja - amely zenés formában My Fair Ladyként lett világhírű - egyenesen erre a problémára épül: hogyan lesz a „szörnyű" dialektusú virágáruslányból egy nyelvész tanítása segítségével tökéletes angolságú lady. 10. Móricz Témánk szempontjából külön fejezetet érdemel Móricz Zsigmond, aki a keleti országrészből származott, és egészen különös kísérletbe fogott, amikor a Szeged környéki népi hőst, Rózsa Sándort hiteles nyelvi környezetben akarta ábrázolni. Jól érezte, hogy „Rózsa 92
