Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 9. szám - Zelei Bori: Családirodalom? (Kiss Ottó három kötetéről)

Sándor mégse beszélhet debreceni dialektusban, s vettem magamnak azt a lelkiismeretességet és fáradságot, hogy egy kicsit színesítsem az özéssel a nyelvet." Tudta, hogy itt nem elég egy-egy vót, főd, éccaka a nyelvi légkör érzékeltetésére. Szerette volna Szegeden írni a regény bizonyos fejezeteit, csakhogy különböző okok (betegség, időhiány) miatt végül csak az valósult meg, hogy a szegedi nyelv kitűnő ismerőjét, Bálint Sándor néprajztudóst és feleségét kérte meg, hogy a már kész szövegekben „a párbeszédeket írják át szegedi öző nyelvjárásra". Ez úgy történt, hogy a nyomda levonatot küldött Szegedre, ezt átjavítva küldték vissza, de a posta a háborús események közepette rendetlenül járt, az idő pedig sürgetett, mert Móricz az 1942. évi könyvnapra akarta regényét megjelentetni. Mindebből természetesen következett, hogy a kísérlet - finoman szólva is - felemás eredményt hozott. (Később maga Bálint Sándor írja: „a könyv a szegedi tájszólás szempontjából csakugyan egyenetlen".) Ami az író célja volt, hogy „kicsit színesítse" a nyelvet, az túlságosan megvalósult, a nyelvi színek a „kicsi"-hez képest nemcsak erősre, hanem gyakran tévesre is sikerültek. Bizonyára nem tehetnek erről sem az átírok, sem Móricz, de az eredmény, tehát a következetlen „szögedies" nyelv, a hozzáértők számára azonnal visszatetszést szült. Az írót pedig joggal keserítették el a nyelvi kifogások, azt érezte, az ö-zés hibáinak kérdése fontosabbá vált, mint maga a regény. Jellemző, hogy amikor évtizedek múlva televíziós sorozat készült a műből, ugyancsak foglalkoztatta a közvéleményt a kifejezésmód - any- nyira, hogy hálás kabarétéma kerekedett belőle. Bizonyítva, hogy nálunk a nyelvjárási beszédmód, a kifejezésbeli „másság" elítélendő, kinevetendő.

Móricz azt a vélekedését, hogy „soha nem bírom megtanulni az özés titkait", bele is írta a regényfolyam második részébe, a Rózsa Sándor a lovát ugratja című rész egyik jelenetébe. Itt egy debreceni diák összetalálkozik a pusztai legénnyel:

Üres a puszta, mint a szögény ember tarisznyája - mondta hát valahogy olyanformán akarva beszélni, ahogy errefelé szokás, gondolta. Még azt is mondta, hogy szögény, pedig ő debreceni diák s másmint ejti a szavakat, ő azt mondja »szegíny«, de itt annyira teleduggatják a beszédet ö betűvel, hogy ő is udvariasságból kényszerítve érezte magát, hogy néha egy-egy ö hangot beleporozzon a szavakba, s vagy eltalálta vagy nem, hova kell tenni."

Akármilyen körülmények között jött is létre a regény szövege, bizony gyakran ezt érzi a Rózsa Sándor-regények idevalósi olvasója is: bőven van benne ö-zés, „vagy eltalálva vagy nem".

Mindenekelőtt meg lehet állapítani, hogy nem egészen úgy történt a dolog, ahogyan Móricz írja, mert korántsem csak a szereplők szövegeibe került bele nyelvjárási szóalak, hanem az író saját mondataiban is megjelenik. Már a legelső fejezetekben is tapasztalható, hogy az író szavai között fel-feltűnik néhány ö-ző alak: „A kovács csak nézett. De vigyázott, észre ne vegyék, hogy elbámul a gyerök füllentési képességén.". [...] „Nagyon tetszett a népnek, hogy afegyverösök is tudnak mást is tenni, nemcsak ütni, verni, hanem azok is emberek..." Talán úgy kell fölfogni a regénynek ezeket a „vegyes nyelvezetű" mondatait, hogy itt Móricz azt érzékelteti, hogy a népi alakok így gondolkodnak magukban, tehát csak itt-ott nyelvjárá- sos szavakkal. Persze ez nem mindenütt érvényes. Az egyik szereplő, aki egyébként igen erősen ö-zik, így gondolkodik: „El kell menni Piroshoz." Az meg végképp furcsa - akár az íróé, akár a szereplőé -, ha az ö-ző és az e-ző alak egy szóban is keveredik: mögteszi vagy lőhessen. Bármivel magyarázzuk is, tény, hogy furcsán hat az ö-ző szóalak a köznyelviek között: „Hát mög kell adni mindennek az árát." „Röndös szegedi ember lakjon bent Szögeden."

A népi alakok esetében Bálinték megpróbálják tökéletesen érzékeltetni írásban (már amennyire ez lehetséges) a nyelvjárási beszédet: „Én el is mönnék, de nem tudom, hun kő kezdeni. Nem mögy az úgy, hogy az embör csak béáll." Látszik egyébként, hogy küszködnek azzal a gonddal, hogyan, milyen pontossággal is érzékeltessék a kiejtést. Például a magánhangzók közötti „ejtéskönnyítő" j hangot gyakran odaírják: fijatal, híjába, kijabál stb. Néhol

93