Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11. szám - HETVEN ÉVE HALT MEG KOSZTOLÁNYI DEZSŐ - Orcsik Roland: A szóban halmozódó vég
Orcsik Roland A szóban halmozódó vég (Koncz István: Összegyűjtött versei) Stéphane Mallarmé, a szimbolista, hermetikus költészet fontos alakja egy helyütt kifakad, nem érti, hogy egy költő „miért nem elégszik meg az avatottak véleményével" (Művészi eretnekségek - művészet mindenkinek). Számára a költészet arisztokratikus tevékenység, melyet távol kell tartani a tömegektől. A költészetnek ezt az intellektualizált változatát, a közérthetőség-elvárásától felszabadult megszólalásmódot Mallarmé után a XX. században többen is magukénak vallották (pl. Paul Valery, T. S. Eliot, Branko Miljkovié, a neoavantgárd, konceptualista szerzők). A lassan már tíz éve elhunyt vajdasági magyar lírikus, Koncz István (1937-1997) hasonlóan keveset törődött az idézettségi indexével. Inkább a szakma, semmint a széles olvasóréteg ismerte. Magyarországon azonban, a szakmán belül is, egy szűk réteg tud a munkáiról. Koncz életében mindössze két, illetve három verseskötetet adott ki (az egyik kétnyelvű, válogatott verseit magyarul és szerbül bemutató kötet). Az első 1969-ben jelent meg (Átértékelés, Végei László szerkesztésében), a második 1989-ben (Ellen-máglya, Danyi Magdolna szerkesztésében), mindkettő az újvidéki Forum kiadónál. 1997-ben, halálának évében a veszprémi Ex Symposion különszámot szentelt neki, tavaly pedig a zentai zEtna Kiadónak köszönhetően megjelent a költő összegyűjtött verseit tartalmazó könyv (Koncz István összegyűjtött versei, szerk.: Toldi Éva, zEtna, Zenta, 2005). Látjuk tehát, hogy Koncz első könyvét négy évvel Domonkos István Rátka és Tolnai Ottó Homorú versek c. első kötetei után adta ki. Ám mindkettőjüknél jóval korábban kezdett radikális elgondolású költeményeket publikálni. Azt is mondhatnánk, hogy a magyar lírában talán nála jelentkezik először az a „nyelvi fordulat", amit később Tandorihoz és Petrihez, illetve a Vajdaságban Tolnaihoz és Domonkoshoz köt az irodalomtörténet. Mielőtt még azonban túlzónak és túlmisztifikálónak tűnne ez az állítás, figyeljük meg az Átértékelés c. vers kezdő sorait: „Átértékelem a kort, -/ a jelek / stratégiája elszakadt képmásom / maszkját torzítja a boldogtalan vers ideg-alvilág körein." (7.). Ez az „átértékelés" többrétegű, magára a versírás módjára is vonatkozik. Nem véletlen hát, hogy Tolnai több helyütt is mesterének aposztrofálta Konczot. Mégis, miért tudunk olyan keveset róla? Koncz kívül maradt az irodalmi harcokon. Nem íróként, hanem ügyvédként élte le életét. így elkerülte azt a csapdát, hogy a költészetet szerepként élje meg. Számára úgy tűnik, ez sokkal inkább magánügy volt. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a költészet jelentéktelen volt személyes világában. Sőt, valószínűleg életének egyik fő alkotóelemeként működött, csupán a vele járó szereptől idegenkedhetett. Nem loholt a népszerűség után, ebben az értelemben megtestesítette a mallarméi ideált. Tolnai visszahúzódásának okát abban látja, hogy „a költészetet és az irodalmat intellektuális szinten megvetette." (Költő, disznózsírból. Egy rádióinterjú regénye). Végei László tovább árnyalja ezt a kérdést: „Már első verseiben jelen van a világgal való szembenézésnek, a később meghirdetett »átértékelésnek« az igénye, s versnyelve is radikális forradalmasításon ment át. Költészetének meg nem értése tehát abban rejlik, hogy ő más jellegű problémákkal küzdve kívül maradt az adott időszak kritikai fókuszán." (A vers leleplezése). Vagyis Koncz egyedül kezdte meg azt az utat, amit később a symposionisták közös erővel, s így nagyobb hangerővel és figyelemfelkeltéssel jártak végig. Azonban Koncz nélkül a vajdasági irodalomnak ez a radikális, symposionista szárnya talán nem szerveződhet meg. „Társtalan előfutár" - mondja róla Fekete J. József, az eddigi egyetlen kritikában, amely Koncz összegyűjtött verseiről Magyarországon megjelent. Végei említett írásában úgy véli: „Költészete hidat alkot a HÍD-nemzedék progresszív szárnyának és a Symposion-nemzedéknek a költészete között." Koncz mindvégig publikált az újvidéki Új Symposionban, rokonszenvezett az alkotókkal (amit a Szivednek, illetve a Domonkosnak ajánlott költeményei is bizonyítanak), a folyóirat prog127
